a felejtés nem zajártalom,
jóval több annál. Mert nem úgy van az, hogy mi észben és szívben tartjuk a dolgokat, csak a napi csinnadratta mögött, a takarásban, lepel alatt. Rainer, a dagadt bajor nincs sehol. Felidézése arra döbbent leginkább, hogy mennyire lehetetlen leltárba venni, ki mindenkivel, mi mindennel vagyunk még így. Ám az önvédelemnek hazudott önáltatás csak ideig-óráig segítség. Persze, aki időt nyer, az sok mindent besöpör a játszmában. Különben meg mi az, hogy ideig-óráig, utoljára öt éve kereste valaki Wernert, máig fülembe cseng szava: "Ha élne, fiatalabb lenne, mint Grunwalsky Ferenc... Vagy mint Jeles András..." Így is kézenfekvő a kérdés, kinek és miért nem hiányzik Rainer Werner? Kerülve hát az önáltatást, tudatosítsuk: magunkról beszélünk, nem azokról, akiknek már az életében sem hiányzott, úgy voltak vele, mint mocskos fekéllyel, mert piszkosul nem mentség, hogy akkor is, most is azok voltak, vannak többen.
A tolerancia-bajnokság helyosztóin vitézkedőkön kérem számon hagyatékát, így legalább csak a miért marad. Hiszen aligha szükséges filológiai elmélyültség ahhoz, hogy felidézzük: Rainer W. F. aztán tényleg az alsókutyák dalnoka volt. Hát nem úgy kéne nektek ma egy szerelméért magát nővé operáltató szerencsétlen, mint egy falat kenyér? Egy német öregasszony szerelme egy nálánál jóval fiatalabb színes férfi iránt? A szeretet reménytelen segédmunkásai? A percnyi örömök óvatlan álmodozói? Vagy csak úgy, köntörfalazatlanul: melegek, betegek, árvák, vendégmunkások, gyenge nők és százötven kilós gyerekek miért nem kellenek?
Pedig ahhoz sem kell túl hosszan körülnéznünk, hogy lássuk: manapság elég magasan jegyzik őket, piaci értékük korántsem lebecsülendő. Ezzel azonban csínján kell bánni, de nem annyira. Mert a különböző hátrányos helyzetek emlegetésének kommercializálódása tény, de nekünk itt nem dolgunk a tömegfelhasználás abajgatása. Nem az érdekel ugyanis, hogy hány kommandósért adnak egy pederasztát Hollywoodban vagy a művelt Európában, hanem az, hogy mi a baj R. W. Fassbinder megtiportjaival.
Van ebből egy könnyűnek tetsző kigázolás. Az a gáz velük, hogy olyan élők, még tizennyolc év után is. Hogy a csupa hús-vér helytelenkedőkkel nincs mit kezdeni, hisz olyanok azok, mint mi, akik beszélünk róluk. Magunkról mint terített betliről meg akar a fene beszélni. Nekünk nagyon is készséges papírbuzik kellenek, akik nyomorúságát jól az érzéketlen, tahó világ orra alá dörgölhetjük, kidomborítva azt leginkább, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a sok irányadó barom, s akkor ér majd égig a szarkaláb, ha eljő a mi időnk.
Ebben még akkor is van valami, ha tudjuk, hogy az az idő soha el nem jő, meg kellene is a fenének. A gáz inkább a hús-vérség körül keresendő. Azt mindenki tudja, hogy a lángosképű R. nem volt szent. Modellekkel dolgozott ő is, ettől persze még lehetett volna.
Kell-e a már említett felállásnál (német öregasszony, marokkói bika) modellszerűbb eset? De kicsoda Maria Braun, kicsoda énekli a Lili Marleent, ki kajtat szerelmet ott, ahol nem lehet? Csupa kirakatbaba. Na ja, ha azok is maradnának! Akkor minden meg lenne bocsátva. Akkor lenne stabilan, megbízhatóan és még sokáig
R. Werner F. a mi emberünk
Ám Rainer Werner Pygmalion köll a csudának. Az élettelenbe életet lehelők veszélyesek. Míg bábok mondják föl az alkotó igazát, a mi igazunkat, a tuti frankót az életről, addig minden rendben van. De ha elkezdenek csak úgy ugatni bele a világba, akkor már jobb résen lenni, nehogy már. Az uszítót el kell hallgattatni, agyon kell hallgatni (annyi mint csapni).
A Fassbinder-filmekben ott van a világ az összes mocska, még azt sem mondhatjuk, hogy e szenny nem befolyásolja filmjeinek történetét, ne irányítaná szereplőinek majd minden mozdulatát, csakhogy nem erről van szó. Nem arról szólnak ezek a filmek, hogy a világ rossz. Fassbinder konkrét, mint egy anális elhatározás. Nem ködösít, nincs szüksége a rossz fülöncsípéséhez olyan segédeszközökre, mint a világ, az élet, a környezet és hasonló megfoghatatlanságok. "Bieberkopf én vagyok" - ez egy közhely. Egy közhely, kimondója nélkül. Bieberkopf jöhet, Fassbinder maradjon a seggin, mert vele már végig kell vinni a gondolatot, mi meg nem vagyunk Bieberkopfok, pláne nem részeges, drogfüggő, szeretetéhes flótások. Azok a bőrnasztrós bajorok. Vagy a marslakók. Mi megmondjuk kerek perec, hogy a világ a rossz, mondom leginkább azért, mert nem mi csináltuk. De ez hazugság.
F. azért nem kell, mert nem hazudott. Voltaképpen igaz is, moziba azért járunk, hogy akkorákat hazudjanak nekünk, mint az Eiffel-torony. A kis hazugságokat kirostáljuk, azok a rossz filmek. A jó filmeket szeretjük. Meg vannak olyan filmek, amikkel nem tudunk mit kezdeni. F. filmjeivel meg nem akarunk, mert még a végén magunkra ismernénk bennük. Ami még rosszabb, már az elején. Akkor meg mi lenne a szórakozással. Ha olyanok vagyunk, amilyennek ő mutat, hogyan is intézkedhetnénk a világ dolgaiban? Hogyan válthatnánk meg a világot?
De kerülgethetjük akár a halálig a dolgait. Előbb-utóbb akkor is mi szorulunk megváltásra, és akkor majd hiányozni fog, ha más nem, a tőle - persze méregdrágán - beszerezhető önismeret.
Turcsányi Sándor
