Ne gondolj a szörnyetegre! (Rainer Werner Fassbinder emléke)

De semmi szükség a riszálásra. Nem kell kézbe venni, felütni semmit ahhoz, hogy tudjuk: R. W. F. itt sem kell a kutyának se már egy ideje.
Hogy minden további naivitást, akár igazit is - pedig Fassbinder esetében ez nehéz - elkerüljünk, már az elején szögezzük le: bármennyire is tűnhetik úgy,

a felejtés nem zajártalom,

jóval több annál. Mert nem úgy van az, hogy mi észben és szívben tartjuk a dolgokat, csak a napi csinnadratta mögött, a takarásban, lepel alatt. Rainer, a dagadt bajor nincs sehol. Felidézése arra döbbent leginkább, hogy mennyire lehetetlen leltárba venni, ki mindenkivel, mi mindennel vagyunk még így. Ám az önvédelemnek hazudott önáltatás csak ideig-óráig segítség. Persze, aki időt nyer, az sok mindent besöpör a játszmában. Különben meg mi az, hogy ideig-óráig, utoljára öt éve kereste valaki Wernert, máig fülembe cseng szava: "Ha élne, fiatalabb lenne, mint Grunwalsky Ferenc... Vagy mint Jeles András..." Így is kézenfekvő a kérdés, kinek és miért nem hiányzik Rainer Werner? Kerülve hát az önáltatást, tudatosítsuk: magunkról beszélünk, nem azokról, akiknek már az életében sem hiányzott, úgy voltak vele, mint mocskos fekéllyel, mert piszkosul nem mentség, hogy akkor is, most is azok voltak, vannak többen.

A tolerancia-bajnokság helyosztóin vitézkedőkön kérem számon hagyatékát, így legalább csak a miért marad. Hiszen aligha szükséges filológiai elmélyültség ahhoz, hogy felidézzük: Rainer W. F. aztán tényleg az alsókutyák dalnoka volt. Hát nem úgy kéne nektek ma egy szerelméért magát nővé operáltató szerencsétlen, mint egy falat kenyér? Egy német öregasszony szerelme egy nálánál jóval fiatalabb színes férfi iránt? A szeretet reménytelen segédmunkásai? A percnyi örömök óvatlan álmodozói? Vagy csak úgy, köntörfalazatlanul: melegek, betegek, árvák, vendégmunkások, gyenge nők és százötven kilós gyerekek miért nem kellenek?

Pedig ahhoz sem kell túl hosszan körülnéznünk, hogy lássuk: manapság elég magasan jegyzik őket, piaci értékük korántsem lebecsülendő. Ezzel azonban csínján kell bánni, de nem annyira. Mert a különböző hátrányos helyzetek emlegetésének kommercializálódása tény, de nekünk itt nem dolgunk a tömegfelhasználás abajgatása. Nem az érdekel ugyanis, hogy hány kommandósért adnak egy pederasztát Hollywoodban vagy a művelt Európában, hanem az, hogy mi a baj R. W. Fassbinder megtiportjaival.

Van ebből egy könnyűnek tetsző kigázolás. Az a gáz velük, hogy olyan élők, még tizennyolc év után is. Hogy a csupa hús-vér helytelenkedőkkel nincs mit kezdeni, hisz olyanok azok, mint mi, akik beszélünk róluk. Magunkról mint terített betliről meg akar a fene beszélni. Nekünk nagyon is készséges papírbuzik kellenek, akik nyomorúságát jól az érzéketlen, tahó világ orra alá dörgölhetjük, kidomborítva azt leginkább, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a sok irányadó barom, s akkor ér majd égig a szarkaláb, ha eljő a mi időnk.

Ebben még akkor is van valami, ha tudjuk, hogy az az idő soha el nem jő, meg kellene is a fenének. A gáz inkább a hús-vérség körül keresendő. Azt mindenki tudja, hogy a lángosképű R. nem volt szent. Modellekkel dolgozott ő is, ettől persze még lehetett volna.

Kell-e a már említett felállásnál (német öregasszony, marokkói bika) modellszerűbb eset? De kicsoda Maria Braun, kicsoda énekli a Lili Marleent, ki kajtat szerelmet ott, ahol nem lehet? Csupa kirakatbaba. Na ja, ha azok is maradnának! Akkor minden meg lenne bocsátva. Akkor lenne stabilan, megbízhatóan és még sokáig

R. Werner F. a mi emberünk

Ám Rainer Werner Pygmalion köll a csudának. Az élettelenbe életet lehelők veszélyesek. Míg bábok mondják föl az alkotó igazát, a mi igazunkat, a tuti frankót az életről, addig minden rendben van. De ha elkezdenek csak úgy ugatni bele a világba, akkor már jobb résen lenni, nehogy már. Az uszítót el kell hallgattatni, agyon kell hallgatni (annyi mint csapni).

A Fassbinder-filmekben ott van a világ az összes mocska, még azt sem mondhatjuk, hogy e szenny nem befolyásolja filmjeinek történetét, ne irányítaná szereplőinek majd minden mozdulatát, csakhogy nem erről van szó. Nem arról szólnak ezek a filmek, hogy a világ rossz. Fassbinder konkrét, mint egy anális elhatározás. Nem ködösít, nincs szüksége a rossz fülöncsípéséhez olyan segédeszközökre, mint a világ, az élet, a környezet és hasonló megfoghatatlanságok. "Bieberkopf én vagyok" - ez egy közhely. Egy közhely, kimondója nélkül. Bieberkopf jöhet, Fassbinder maradjon a seggin, mert vele már végig kell vinni a gondolatot, mi meg nem vagyunk Bieberkopfok, pláne nem részeges, drogfüggő, szeretetéhes flótások. Azok a bőrnasztrós bajorok. Vagy a marslakók. Mi megmondjuk kerek perec, hogy a világ a rossz, mondom leginkább azért, mert nem mi csináltuk. De ez hazugság.

F. azért nem kell, mert nem hazudott. Voltaképpen igaz is, moziba azért járunk, hogy akkorákat hazudjanak nekünk, mint az Eiffel-torony. A kis hazugságokat kirostáljuk, azok a rossz filmek. A jó filmeket szeretjük. Meg vannak olyan filmek, amikkel nem tudunk mit kezdeni. F. filmjeivel meg nem akarunk, mert még a végén magunkra ismernénk bennük. Ami még rosszabb, már az elején. Akkor meg mi lenne a szórakozással. Ha olyanok vagyunk, amilyennek ő mutat, hogyan is intézkedhetnénk a világ dolgaiban? Hogyan válthatnánk meg a világot?

De kerülgethetjük akár a halálig a dolgait. Előbb-utóbb akkor is mi szorulunk megváltásra, és akkor majd hiányozni fog, ha más nem, a tőle - persze méregdrágán - beszerezhető önismeret.

Turcsányi Sándor

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.