A Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében, kezdeném, de teljesen felesleges már így indítanom, hiszen a Budapest Galériának már régóta nincs olyan kiállítótere, ami miatt külön hivatkozni kellene az óbudai egységre. Egyre szűkülnek a kortárs művészet számára dedikált terek: 2019-ben az Új Budapest Galéria is bezárt a Bálnában…
A tárlat címe egyszerre utal a leginkább az absztrakt művekre jellemző címnélküliségre (untitled), és a „címíró” golfmárka nevére, amelyet Philip E. Young fejlesztett ki a harmincas években, miután elrontott egy biztosnak látszó ütést. A hiba okait keresve Young egy orvos barátjával megröntgeneztette a labdát, és így kiderült, hogy jól érezte: a belső mag nem pont a középpontban volt. Válaszul megalkotta a tökéletes holtpontú labdát, amelyet Titleist néven 1935-ben piacra is dobott.
A sváb családban, tisztes szegénységben felnövő Hantai Simont (Bia, 1922 – Párizs, 2008) semmi sem predesztinálta arra, hogy világhírű (francia) festővé váljon; gyerekkorában egy betegség miatt négy hónapra megvakult, képzőművészettel csak vallásos giccsek formájában találkozott, ráadásul reálgimnáziumba járt. Mégis: ő képviselte Franciaországot az 1982-es Velencei Biennálén, egyik műve pedig 2016-ban mintegy 4,5 millió euróért kelt el, egyik legfontosabb festménye pedig Macron elnöki dolgozószobáját díszíti.
A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták.
A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leginkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.
A kiállítás minőségét ugyan nem befolyásolja, de a bemutatott anyag kommunikációja, a „szenzációs felfedezés” elfedi azt a szomorú tényt, hogy a múzeum munkatársai egy elég súlyos szakmai fiaskóból kovácsoltak tőkét/erényt.
Valamit kellene kezdenünk a realizmussal, amelyet jó ideje sem lenyelni, sem kiköpni nem tudunk, merthogy nem bírjuk belegyömöszölni a szűkre szabott kánonba, vagy jó lelkiismerettel kiiktatni onnan.
Az I. világháború alatt és után brutális infláció sújtotta Közép-Európát. Hogyan birkóztak meg az emberek az elszabaduló árakkal, az áruhiánnyal, az árstoppal? A súlyos válság hétköznapjairól Kosztolányi, Karel Čapek, Hašek, Stefan Zweig és más klasszikusok korabeli tudósításait olvastuk el. Abszurd és tragikomikus történetek következnek, sok részeg bajorral.
Míg a Bosch-kiállításért tömegek zarándokoltak el a Szépművészeti Múzeumba, Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614) életműve szemlátomást kevesebb nézőt vonz; mintha El Greco művészete egyszerre lenne túl vallásos, de mégis túl „modern”, ikonográfiai szempontból konkrét és mégis megfoghatatlan.
Egy nemzet kulturális identitását a lokációja mellett leginkább a nyelv határozza meg, eszerint értelmezhető a Koreai Kulturális Központ (KKK) két időszaki tárlata is. Az egyik a koreai ábécé és írás történetét, változatos interpretációit, míg a másik a Frankel Leó úti székházuk és környéke helytörténeti érdekességeit tárja fel.
