Szó sincs szikár, tudományos megközelítésről, a Ludwig Múzeumban rendezett kiállítást végigjárva mégis fontos tanulságokkal távozhat az is, akit a jelenség komplex vonatkozásai izgatnak, elsősorban az, hogy miért ez a forma hódította meg a magyar vidéket, és hozott létre – ma már némi nosztalgiával szemlélt – egységes építészeti közeget.
Vitán felül csúnya
A jelenség összetett, talán a napra kitett kovászos uborkához hasonlítható, amely olyan szimpla elemek hozzáadásával készül, mint a kenyér, a só és a víz, de némi kaporral fűszerezve csoda lesz belőle. A kockaházak esetében a Tüzép-telepek egységesen redukált választéka, a tégla, a cement, a malter, a pala és a hármas osztású ablak egyszerűsége igazodott az anyagi lehetőségekhez és a bölcs belátáshoz. Így született meg a saját hajlék leggazdaságosabb, ráadásul önerővel kivitelezhető típusa, amely egyszerűségénél fogva a legfantáziátlanabb formát eredményezte: négy fal, amelyre sátorként borul a tető, és szobánként egy-egy ablak is belefér. Az alaprajzi képlet imponálóan logikus és sallangmentes: a négyzetes alapterület a középen futó tartófal mentén további négy alegységre oszlik: két szoba néz az utca felé, nagyjából a szobák hosszának a közepén vágott ablakokkal, a harmadik negyed a konyha, a negyedik a kiszolgáló helyiségeké. A szobák egymástól független megközelítését a középső folyosó biztosítja. A méreteket a födémgerendák hossza szabta szűkre, a tető hajlásszögét a fagerendák hossza. Így épült be – kalákában – a magyar vidék, több évre, akár évtizedre programot adva a szűkebb-tágabb rokonságnak. Mindehhez a „fűszer” az össznépi díszítő kedv volt, amelyet a filozófiai mélységeket sem nélkülöző minimalizmus és a hétköznapok szürkesége sem tudott kordában tartani.
Nem véletlen, hogy a tárlat Katharina Roters 2014-ben megjelent Magyar kocka című albumának képeivel indul, amelyeken az egyenhomlokzatok változatos, többnyire geometriai ihletésű díszítésének „orgiája” ad bizonyságot arról, hogy a népművészet élő maradt a 20. század második felében is.
A kockaház az építészek szemében születésének pillanatától fogva pária volt. A szakma lenézte, negligálta; az építészek még arra sem vették a fáradságot, hogy bírálják, vagy javítani próbáljanak rajta. A négy fal és a ráboruló sátortető triviális elegye annyira nélkülöz mindenfajta építészeti vonatkozást, hogy kívül esett az építészeti diskurzus univerzumán. Csúnya volt rajta minden, ami az építészetben kedves és fontos: az arányai, az anyagai, a részletei, például az ablakok osztása. A szakma ilyen egyértelmű konszenzussal a Nemzeti Színház megépüléséig (2002) nem utasított el építészeti produktumot, de míg a színház esetében az építésztársadalom hangosan szörnyülködött, addig a kockaházakra még csak nem is pazarolta a felháborodását. Ehhez képest tényleg szürreális, hogy teleépült vele az ország. És még csak nem is parancsra, ahogy abban az időben annyi minden, sőt, nem is típustervek alapján, hiszen a típusterveket építészek készítették, egészen más szempontok szerint. A kockaház igazi, korát megelőző bottom-up projekt egy olyan korban, ahol a világon minden egyéb felülről indult.
Jellemző, hogy először nem is az építészeket, hanem a szociológusokat, kultúrantropológusokat kezdte érdekelni a kockaház jelensége, ők a népi kultúra kései mutációjának tekintik. A Kádár-kocka elnevezést egyes kutatók kritizálják, mivel nem központi intézkedés nyomán épültek, mégis találó, mert olyan hungarikumról van szó, amely a Kádár-korszakot fejezi ki téglából és betonból; egy jól körülírható társadalmi változás leképződése. Az egyformasága is ennek köszönhető, hiszen országszerte ugyanaz a folyamat zajlott: a vidéki életforma átalakult, a parasztság beleolvadt a munkásosztályba. A vidéken élők a környékbeli ipari üzemekben dolgoztak, a saját telken csak a háztáji gazdálkodás zajlott, a gyerekek iskolába jártak. A társadalmi ranglétrán emelkedve óhatatlanul divatjamúlttá, a szegénység jelképévé vált a hagyományos, tornácos, nyeregtetős, sokszor vályogból épült parasztház, amely ráadásul nem is tudta már kiszolgálni az új igényeket. Nem kellett a tornác, a budi a kert végéből beköltözött az újonnan épített fürdőszobába, a ház és az udvar, a kint és a bent kapcsolata a kockaháznál elveszett. Ez a zártság szimbolikusan is kifejezte a szakítást a paraszti munkával, bár a későbbi hozzáépítések terasszal, üvegezett verandával e hiányt igyekeztek pótolni. Sokszor megmaradt a nyári konyha is, ahol a „piszkos” munkát végezték.
Ez az arc üres
Egyes építészettörténészek analógiák után kutatva a városi villa csökevényes, kilúgozott utánérzésének vélik a falusi kockaházat, de nincs stiláris bizonyíték arra, hogy valóban ez lett volna a minta. Meggyőzőbbnek tűnik, hogy a racionalitás vezette az alkotók kezét, ennél egyszerűbb térstruktúrát valóban nehéz elképzelni. A kockaházzal pszichológiai szempontból éppen az a baj, hogy valójában nincs tere. Cellákra oszlik, amelyek egymással nem kommunikálnak, a centrumában pedig nincs semmi, csak egy tartófal. A kiállításon az első teremben egy kockaház életnagyságú, bejárható modelljét találjuk, azonban az átlátszó favázas szerkezet a tér determinált zártságát nem adja vissza. De nincs is erre szükség, hisz nincs olyan honfitársunk, aki ne járt volna Kádár-kockában.
A városból érkező vendég is pontosan megérezte, hogy ez egészen más, mint a budapesti bérházban a nagypolgári lakás maradéka. A rokonok, ismerősök házából hiányzott minden nagyvonalúság és egyediség, ráadásul a vécét néha az éléskamrán át lehetett megközelíteni. Sok városi ember erős élménye ezeknek a házaknak a nehezen megfogalmazható tárgyszerűsége.
Esztétikai szempontból a kockaházaknak leginkább az utcai homlokzata zavaró, a ház arca. Ez az arc annak ellenére üres, hogy előképe, a hagyományos kétablakos parasztház nagyon is barátságos arccal fordul a külvilág felé. A különbség alapvetően az arányokon múlik. Az akkoriban kapható, három részre osztott ablakoknak rosszak voltak az arányai, és ezen az sem segített, amikor később egyes helyeken az ablakokat kétosztatúra cserélték – a ház továbbra is üres szemekkel bámult a világra. Az ablak méretét ugyancsak a használat és a gyártás, vagyis alapvetően a ráció szabta meg. Mint minden egyebet a kockaházon; az építők lényegében összelegózták az otthonukat a készen kapható elemekből, amelyeket szintén a gazdasági racionalitás szempontjai mentén gyártott számukra a népgazdaság. A vágyott egyediséget az utcai homlokzat kreatív díszítésével oldották meg a tulajdonosok, bár ötven év kellett ahhoz, hogy ebben az olykor esetlen népművészetben rejlő esztétikumot a művészet felfedezze.
A Kádár-kocka mint sajátos népi építészeti alkotás ékesszólóan mutatja fel, hogy az építészet mindig a kor társadalmának tükre, egy építész találó hasonlatával élve, „a házak a társadalom fosszíliái”. A korlátozott eszközkészlet és az ezzel dacoló egyéni díszítő kedv valójában az egyediség hangsúlyozásának belső kényszere, a gazdasági racionalitásra reagáló belenyugvás és a földszagú paraszti létből kitörni vágyó kispolgári jobb lét iránti vágy közti kompromisszum. A tízszer tízméteres kockákban a saját tulajdon nyújtotta biztonságérzet öltött testet. A gyermekien egyszerű építmény sutasága egyúttal minden szónál ékesebben igazolja a modernizmus alapvetését, miszerint az építészet művészi hatása a tömegek arányos komponálásán és a minőségi anyaghasználaton múlik, és a legkevésbé a díszítményeken.
A képzőművészeket a szimbolikus áthallások mellett talán éppen az objektum ikonikus, jelentés nélküli egyszerűsége vonzza. A házak építésének idején elsősorban a kritikai mozgalmak reagáltak élénken a jelenségre: a kiállításon Rajk László feje tetejére állított kockaháza és annak jelenkori manifesztációja az egyenvélemény elleni tiltakozás. De a forma mellett az utókort a falak között zajló élet is izgatja, ami bámulatos egységet mutat az épített világgal. Birkás Ákos képein a kiragadott vizuális mozaikdarabok, a subaszőnyeg, a tapéta és Van Gogh napraforgóinak montázsa ugyanarról beszél, mint Katharina Roters homlokzatgyűjteménye.
Színes világ
Feltűnő, hogy a különböző művészgenerációk eltérő műfajú kockaház-reprezentációi egytől egyig harsogóan színesek, legyen szó Legóból épített modellekről, realisztikus utcaképekről, neonszínben világító ufóutópiákról vagy videójátékok meseszerű díszleteiről. A sematikus forma kifestőként működik, vonzza és áhítja a tarka (ál)ruhát – annak idején valószínűleg erre éreztek rá a lakók is, amikor extrém, többnyire geometrikus mintákkal kísérleteztek. Érdekes kivétel a falusi valóság megértő és hiteles kommentátorának, Bukta Imrének az alkotása, amely a korábbi festményeitől eltérően olcsó anyagból készült fekete vonalakra redukálja, átlátszó modellként lebegteti a jól ismert házformát saját árnyékainak valószínűtlen terében. A Ludwig Múzeumban a szocialista idők korántsem tűnnek szürkének, ráadásul a szimpla nosztalgián vagy szörnyülködésen bőven túlmutat a tárlat élénk vizualitása, ami a gazdag kísérő programokkal kiegészülve utat nyit a mélyebb megértés felé is.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, megtekinthető 2024. augusztus 18-ig. Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
