Magyar Narancs: Első könyved, a Vadnarancsok botrányt kavart 1982-ben. Hogyan született ez a szociográfia?
Géczi János: A Semmelweis Kórház azóta megszüntetett pesthidegkúti pszichiátriáján dolgozhattam, megtámogatva egy egyéves irodalmi ösztöndíjjal. Korosztályom marginalizálódó betegeivel készíthettem mélyinterjúkat. Akkor deviánsoknak neveztük őket, mert narkóztak, alkoholisták voltak, vallásos és egyéb viselkedési túlzásokba estek. A megjelentnél jóval több anyagot rögzítettem, húsznál több felvétel készült el, de csak azzal a négy emberrel készült interjút közöltem, akik ehhez hozzájárultak, és az orvosaik is azt mondták rájuk, hogy nem betegek.
MN: Megvannak az eredeti felvételek?
GJ: Valahol igen. A szalagleiratok is.
MN: Hogyan dolgoztál?
GJ: Hónapokon keresztül magnóval rögzítettem az élettörténeteket. A beszédmódot imitálva ezekből álltak össze a tömörített elbeszélések. Az ismétlésre azért volt szükség, hogy kikristályosodjanak a fontos pontok, a narrációs sajátosságok. Nem az volt a kérdés, hogy mi történik az élet során, hanem az, hogy miként élték meg a beszélőtársak a helyzeteket, és a tapasztalatok hogyan épültek be a jelenbe, s adtak formát a jövőnek. Finom látleletek születtek. A szociológusok gyakran használják oral historyként ezt a módszert. A Vadnarancsok élettörténet-rekonstrukciói egyetemi tankönyvpéldává váltak.
MN: Mások is így dolgoztak?
GJ: Nagyon közeli kapcsolatban álltam az ország egyik legjobb szerkesztőjével, Mátis Líviával, aki akkor a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Baráti körébe tartozott Csalog Zsolt, aki hasonló módon készítette irodalmi igényű beszélgetéseit. Berkovits György, a Mozgó Világ szerkesztője sem idegenkedett a mi módszerünktől. A Vadnarancsok részleteinek publikálása hozzájárult a Mozgó Világ betiltásához. Állítólag olyan ismereteket fedtem fel, amelyek emberek tömegét vezette a narkózás felé, és olyan életmódokat népszerűsítettem, amelyek megrontják az olvasót és a társadalmat. A szövegek könyvben való megjelenése sem volt botránymentes, amikorra visszavonták a terjesztését, már nagyon sok példányt eladtak. Bekerült a feketepiacra. De amikor 1987-ben, a szexuális deviánsokról szóló második rész megjelent a Magvető JAK-sorozatában egy tudományos eligazító előszóval, már szabadabb volt a légkör. A Vadnarancsok II. óriási példányszámot ért el. De ez a két könyv nem arra szolgált, hogy könnyebb legyen az életem és írhassak. Befolyásolta a munkámat, a szakmai lehetőségeket lezárta, stigmatizált, korlátozta a mozgásomat és behatárolta az irodalmi jelenlétemet, bár ennek az időszaknak haszna is volt: fennmaradtak a telefonbeszélgetéseim leiratai. Megismertem néhány pályatárs természetét. Emellett tudatosult, hogy miféle módon érdemes párosítani a szakmai ismereteimet az irodalmi ambícióimmal, és hogy író nem csak az lehet, akinek literátori végzettsége van. Ekkor derült ki az is, hogy a vidéki élet se nem értéktelen, se nem haszontalan. Nagyjából ez volt az a helyzet, amikor kivonultam a magyar irodalomból.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
