2013 júliusától új fejezet nyílt a magyarországi menekültügy történetében. Bevezették a menekültügyi fogva tartást, azaz törvénybe foglalták, hogy azokat az országba lépő külföldieket is fogva lehessen tartani, akik kérvényezik a menekültügyi eljárást, vagyis annak megállapítását, hogy kényszerűségből hagyták el hazájukat, azért, mert ott faji, vallási, nemzetiségi vagy politikai üldözésnek vannak kitéve. E fordulatot az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, a Helsinki Bizottság és számtalan emberi jogi szervezet is bírálta. Az ENSZ hangsúlyozta, hogy a fogva tartás csak végső megoldásként alkalmazható, akkor, ha az érintett pszichés, illetve fizikai állapota nem zárja ki, és ha csak ezzel érhető el például, hogy ne hagyja el az országot addig, amíg el nem bírálják a kérelmét. A Helsinki Bizottság tovább ment, amikor "ésszerűtlen, embertelen, költséges és a nemzetközi standardokkal ellentétes" gyakorlatnak minősítette a menekültügyi fogva tartást. Ezek az ellenérvek persze nem hatottak a törvényjavaslat elfogadására, ahogy az sem, hogy a bebörtönzés perspektívája előidézte azt, amire Magyarországon még nem nagyon volt példa: a menekültek maguk álltak ki jogaikért, és 2013 júniusában tüntetést szerveztek a Belügyminisztérium elé, ahol a legkülönbözőbb országokból érkező menekültek és szolidáris magyarok együtt kérték a kormányt, ne súlyosbítson a menekültek beilleszkedése elé háruló, egyébként is áthatolhatatlannak tűnő akadályrendszeren.
Önszerveződő menekültek
A MigSzolt, vagyis a Migráns Szolidaritás Csoportot is ezért hoztuk létre. Tagjai Magyarországon élő menekültek, külföldiek és magyarok, akik egy befogadóbb, sokszínűségre nyitottabb országot szeretnének, ahol a menekülőkkel védelemre szoruló emberként, nem pedig bűnözőkként bánnak. A május 17-i demonstráció a debreceni menekülttábor előtt a MigSzol menedékkérők fogva tartása elleni átfogó kampányának része volt. Közel száz helyi, a debreceni tábor nyílt részében élő menekült csatlakozott hozzá. A tüntetésen az embertelen fogdák bezárását és a fogva tartás intézményének beszüntetését követelték.
A menedékkérők körülbelül 26 százaléka kerül rács mögé Magyarországra érkezése után. Hogy miért éppen azok, akik, arra még a Bevándorlásügyi Hivatalnak sincs válasza, hiszen a személyes körülmények megfelelő elbírálása híján senki előtt nem tiszta, miért mások a rács mögé kerülők, mint azok, akik a nyílt táborban várhatják meg, hogyan döntenek a kérelmükkel kapcsolatban, s részesülnek-e nemzetközi védelemben. A menekültügyi fogdákban uralkodó kétségbeejtő körülményekről a Magyar Helsinki Bizottság e hónapban tette közzé kritikus jelentését. Megfigyeléseik szerint többen nagyon fiatalnak tűnnek a debreceni fogdában, esetükben mindenképp kivizsgálandó lenne a kiskorúság gyanúja, csakhogy ennek kb. húszezer forintos költségét (mivel egy kezdetleges és pontatlan vizsgálatot elvileg már érkezésükkor lefolytattak) legfeljebb a fogvatartott állhatná. Nekik azonban Debrecenben nincs elérhető jogi segítségnyújtás. E jogi segítségnyújtás Magyarország tagállami kötelessége - lenne.
A debreceni fogda különlegessége, hogy a nyitott menekülttábor közepén áll, ez frusztrálja a tábor lakóit. A tüntetés mégis békésen, a szolidaritás jegyében zajlott. Ezt főleg az a pillanat éreztette, amikor a tüntetők a tábor mellett futó Sámsoni úton a fogda épületének rácsos ablakai elé sétáltak, ahol a fogvatartottak is láthatták őket. A "Freedom now!" skandálásra megjelentek a távolban, alig kivehetően, s a rácsok mögül lepedők, törülközők lengetésével jelezték, hogy ott vannak, és el is jut hozzájuk, hogy valaki értük is kiáll.
Minek jöttek ezek ide?
A tüntetők érkezését már zászlóstul várta a helyi Jobbik, Ágoston Tibor és Herpergel Róbert képviselők, s néhány lézengő férfi. A Jobbik üzenete aligha meglepő módon arról szólt, hogy a "pesti jogvédők" nem tudják, mi folyik a helyszínen. "A rossz oldalt véditek." Két fő követelésük, miszerint egyrészt tegyék zárttá, másrészt önfenntartóvá az egész tábort, azon túl, hogy idegengyűlölő, teljes tudatlanságot is elárul a tekintetben, hogy voltaképpen miért is vannak itt (és miért éppen itt) ezek az emberek. Ugyanakkor az eseményről tudósító sajtó képviselői is többször feltették a kérdést, hogy vajon a tüntetők hallottak-e már mindazokról a bűncselekményekről, amelyeket a menekültek követtek el Debrecenben? Kérdezték ezt például az iráni menekült Babaktól, aki a MigSzol szóvivőjeként együtt ácsorgott velük a táborban lakó menekültek gyűrűjében. 'k egyébként mosolyogva doboltak és tartották magasba "A menekültek nem bűnözők" táblákat. Úgy tűnt, erre a délutánra mindannyian lemondtak a közveszélyes viselkedésről.
| ||
Kósa Lajos, Debrecen főpolgármesterének reakciójában a Jobbik eszköztárából kölcsönzött kirekesztés mellett megjelent a kormány mostanában gyakran bevetett gondolatmenete is, miszerint aki független civilnek állítja be magát, és az állam vagy a kormány szakpolitikáját, döntését bírálja, biztosan egy ellenséges hatalom - az EU, esetleg Amerika -, vagy egy ellenzéki párt bábja. A MigSzol tüntetése például, ahogy azt Kósa nyilatkozatában hangsúlyozta, "európai uniós kampány", és szerinte Debrecen azt is mondhatta volna, hogy a menekültek "menjenek haza", a város nem akarja "elszenvedni" őket. Persze Debrecen aligha mondhatott volna ilyet. A menekültek ellátásának költségeit pedig - Kósa és a Jobbik egybehangzó célzásával ellentétben - nem a debreceni polgárok állják, hanem legnagyobbrészt az EU.
Mi győzheti meg viszont azokat a debreceni lakosokat, akik az autójukból odakiabálnak, hogy "Zárják be, zárják be!"? Az '56-os magyar menekültek fogadtatása külföldön a forradalom leverése után? Tán valamivel hatásosabb érv lehetne azoknak a hisztériakeltésre alkalmazott hamis híreknek a cáfolata, melyek szerint a köz- és vagyonbiztonság jelentősen romlott Debrecenben a menekültek hibájából. Kósa Lajos és a városi rendőrkapitány 2013-ban, röviddel a menekültügyi őrizet bevezetése előtt már megalapozta a közhangulatot azzal, hogy erősen torzított, hamis számokat idéző bűnügyi statisztikát vázolt Debrecenről, amely szerint egy hét alatt 14 lopás és 1 súlyos testi sértés van a külföldiek számláján. Az atlatszo.hu adatigénylése alapján az ORFK cáfolta ezeket a számokat. Míg lopásból egy hónap alatt csak 3 esetben volt külföldi az elkövető (ami, tekintve a város kétszázezres lélekszámát, nem tűnik döntőnek), addig erőszakos bűncselekményt egyszer (egyszer!) követett el külföldi, azt is a táboron belül, ahol a menekülők annyira összezsúfolva éltek, hogy az ebédlőkben és a sportpályán kellett aludniuk. Ehhez adjuk hozzá a totális kiszolgáltatottságot, a kirekesztő, ismeretlen környezetet, a teljes létbizonytalanságot és a sokak esetében fennálló poszttraumás zavarokat. Tényleg meglepő, ha verekedés tör ki ilyen körülmények között?
A média szerepe attól a perctől fogva döntő, hogy egy menekülő átlépi Magyarország határát. Nem kell ahhoz debreceni lakosnak lenni, de még csak tudni sem arról, hogy Magyarországon akár csak egy menekülttábor is van, hogy az ember meghallja pár hetente- havonta a médiából, hogy a rendőrök már megint hősiesen elfogtak egy csapat kongói, afgán, pakisztáni "illegális határátlépőt". E sorok írója két évvel ezelőtt a határ mentén szolgáló, tapasztalt rendőrtiszt szájából hallotta azt a bődületes, de teljesen jóhiszemű ferdítést, hogy természetesen a rendőrök nem a menekülteket bántják, hanem azokat, akik illegálisan érkeznek, márpedig az egyiknek semmi köze a másikhoz. Az efféle szakemberi tudatlanság súlyosan kihat a nyilvánosságra is, a menedékkérők 98 százaléka ugyanis úti okmányok nélkül érkezik: illegális határátlépő. A menedékkérők esetében az illegális határátlépés viszont - egyéb lehetőség híján - nem kivétel, hanem szabály, hiszen miért kapna útlevelet, vízumot egy olyan ember, akit hazájában üldöznek, és nemhogy az elutazását, de sokszor életének meghagyását sem igen pártolják a helyi erők.
Minden dicséretet megérdemelnek, akik kijöttek a táborból és részt vettek a demonstráción, annak ellenére, hogy többszörösen is ki vannak téve a megtorlás veszélyének. Egyrészt őket is bármikor lecsukhatják, másrészt a helyi szélsőjobb folyamatosan rajta tartja a szemét a Sámsoni útiakon, és nem mulasztja el megmutatni fenyegető jelenlétét, amikor csak lehetőséget lát rá.
Bár alig néhányan veszik a fáradságot, hogy a menekülteket felvilágosítsák a jogaikról, ők mégis tudják, hogy vannak jogaik, és képesek is kiállni ezekért. Ameddig ez így van, talán mégsem fordulhat elő velük bármi ezen a biztonságos, európai Magyarországon.
Barna Mária (Migráns Szolidaritás Csoport)
