Beleöltek egy rakás pénzt, mégis haldoklik a felső-tiszai vízi turizmus

Bár közvetlen összefüggés nincs, jól szimbolizálja a rekordalacsony vízállású Tisza, a kiszáradt Túr-bukó a vízi túrázás térvesztését. A kormány elköltött egymilliárd forintot erre, eredmény nélkül, és még többet készül költeni. Közben a térség folyamatosan veszít a vonzerejéből.

Túr, Nagybukó, a Tisza 724. folyamkilométerénél. A Tisza vízállása annyira alacsony, hogy az ukrán oldalon kényelmes homokpad, ideális kiszállóhely alakult ki, pedig jellemzően nem csak nem ajánlatos kikötni a szomszédban, de nem is lehet. A folyásiránynak lefelé nézve régen bedőlt fák ágai nyúlnak ki a vízből. Ezekre a víz alatti fákra oda kell figyelni, mert ha rosszul kapja el a kenu, simán be lehet borulni; igaz, térdig érhet a víz, legfeljebb derékig. Visszafelé nézve nem látszik semmi különös, a folyó kanyart ír le, a part mindkét oldalon sűrűn be van nőve. Két éve volt csak rosszabb a helyzet, akkor a meder közepén is voltak homokpadok, a víz vékony ágakban folydogált, alig ment el benne a kenu. Azelőtt meg vagy huszonöt éve volt ilyen alacsony a víz.

A kis Túr nem itt, hanem Nagyarnál siet a Tiszába, a Nagybukó a mesterségesen létrehozott Túr-csatorna torkolata. A csatornát, amely elvezeti az összevissza kanyargó Öreg-Túr vízhozamának jelentős részét, és megépítését az árvízvédelem indokolta, ez a bukógát köti össze a Tiszával. Nem példa nélküli, ha egy-egy napon nincs víz, ám az idén egész nyáron nem bukott át a víz. Valamivel a betonperem alatt van a vízszint, és szinte mozdulatlan. Békák keltetője és apróhalak börtöne csak az átszivárgó víz.

Bringások jönnek és dobják le magukat az árnyékba. Nézik a semmit, februárban csak a negyedik lépcsőfokig lehetett lemenni, akkora volt a víz, mondja egyikük. Egy lány belefekszik az állóvíznek tűnő Túrba, felkönyököl a gátra és onnan nézi a Tiszát; normál esetben ez kivitelezhetetlen és életveszélyes lenne. Később többen is felbukkannak a keskeny úton autóval, egyiküknél búvárszemüveg is van, egy másiknál kulacs. A bukó nemcsak az autós és biciklis turisták kedvelt helye, ideális kiszállópont a vízi túrázóknak is. Szatmárcsekéről indulva az ember pont elfárad, mire ideér. A kikötőhely speciális, két öreg ladik van beeresztve a vízbe, ahhoz kell kikötni a kenukat. Nem ritka, hogy egyszerre tíz-húsz kenu is kiköt, ilyenkor a hajókat egymáshoz kötik, egyikből a másikba lépdelve lehet elérni a partot.

 

Oh természet, oh dicső természet!

Fotó: Sióréti Gábor 

 

Csend és homok

Most nincs ilyen. A két ladiknál egy kenu sem köt ki. Minek? Se zubogó víz, se kocsma. Pedig még pár éve is más volt a helyzet. Vízen érkezve fontos volt, hogy a sok hajóból álló csapatból az elsők között kössünk ki, mert a büfében akkor csak tíz-húsz percet kell sorba állni. Aki utolsóként szállt ki, annak akár egy órát is várni kellett a sörre vagy limonádéra.

A büfé bezárt, már tavaly sem volt nyitva. Látszik a betonplacc, ahová ki voltak pakolva a padok, de a mozgó büfét és a vizesblokkot elgurították. Jó eséllyel bukik az, aki ezen a környéken a vízi turizmusból akar élni. Azt mondják, nem is a szárazság miatt van kevés víz a Túron, hanem azért, mert a romániai tározókat töltik fel a vízzel, ami marad, az meg ennyire elég. Ez vagy így van, vagy nem, az azonban biztosan nem használ, ha már Nagybukó sincs.

Vagy nevezhetnénk attrakciónak is. Ez a kifejezés többször felbukkant azokban a pályázatokban, amelyek a Felső-Tisza vízi turizmusát voltak hivatva fejleszteni. Nagyjából egymilliárd forint biztosan elment arra, hogy a vízi túrázóknak kedvező fejlesztések valósuljanak meg a térségben. Egy 2018-as pályázat 400 millió forintról szólt, Tiszabecstől Tiszacsegéig fejlesztették a kiszállóhelyeket, kempingeket. Egy másik 500 millió forintból csinálta nagyjából ugyanezt Tiszabecsen, Rakamazon és Tokajban, ez 2022-ben zárult. Plusz kaptak még Tisza menti települések is támogatást, a fejlesztéseknek pedig része volt a part, a kemping és a kiszolgálóegységek fejlesztése is – hogy milyen arányban, az nem derül ki, de vélhetően több jutott útfelújításra és csatornakaparászásra, mint turisztikai célú munkálatokra.

A végeredmény sajnálatos módon egy kövér semmi. Az első, 400 millió forintos támogatás várakozása az volt, hogy öt év alatt jelentősen emelkedni fog a tiszai vízi túrázók száma, éves szinten 10 ezerről majdnem 50 ezerre. Már a 10 ezer is erősen felturbózott számnak tűnik, húsz-huszonöt éve lehetett ennyi vízi túrázó a Tiszán, amikor igazi fénykorát élte ez a fajta kikapcsolódás, azóta folyamatosan csökken a lapátolók száma. Ehhez képest az 50 ezres szám sokkal inkább megmosolyogtató, mint reális vállalás. A Felső-Tisza vidéke, a vízi túra mint műfaj megy ki a divatból, és ez ellen nem sok mindent lehet tenni. Az infrastruktúra fejlesztése nyilván nem árt, de ez a fajta szabadidőtöltés magában hordoz mindenfajta kényelmetlenséget, amit sok turista már nem nagyon akar – elfáradunk, evezni kell, cipelni kell a hajót le a partra, fel a partról, feltöri a fenekünket a deszka, vízhólyagos lesz a kezünk, hülyén ég le a lábunk és nincs hideg sör.

Van némi igény

Vannak biztos pontok azért. Ilyen a tiszabecsi Vidám Delfin, ahol bárki bérelhet magának kenut és egyéb felszerelést. A kempinget folyamatosan fejlesztik, vizesblokkok, kiszolgálóegységek, házak – minden évben van valami plusz. A klasszikus vízi túrák innen indulnak, a Delfin meg a gát mellett van, közel a vízhez, ideális helyszín. Ha megvan a hajó, már nincs kötöttség, bárhol le lehet adni a bérelt kenut a part menti kempingekben. Vezetett, szervezett túrákat már csak néhányan indítanak, nem éri meg. A Fodor Sport az egyetlen vállalkozás, amelyik többnapos túrákat szervez, mellettük a Magyar Kajak-Kenu Szövetség indít még ilyeneket, de az meg nyilván nem üzleti vállalkozásként működik.

Egyszerűen megváltoztak a szokások, mondja a Narancsnak Fodor István arról, miért csökken az érdeklődés. A klasszikus Tisza-túra legalább nyolcnapos volt, Tiszabecstől lehetett lemenni Tokajig, minden nap eggyel lejjebbi kemping volt a szállás. Ma már szinte senki nem csinálja így. Nincs erre nyolc napjuk az embereknek, nyolc napot nem itt és így akarnak eltölteni. Nem akarnak napi 20–30 kilométert evezni, márpedig ennyit kellene, az infrastruktúra így van kiépítve, ekkora távolságra vannak a kempingek. Inkább a csillagtúraszerű program népszerű, amikor fix helyről indul a társaság evezni. A szervezők viszik a hajókat meg az embereket a kiindulópontra. Szatmárcseke ideális bázis, lehet két napot evezni a Tiszán – Tiszabecstől Szatmárcse­kéig, majd tovább Tivadarig –, egy-két napot pedig az Öreg-Túron.

Tivadar valamikor igazi bulihelyszín volt, diszkóval, kocsmákkal, éttermekkel. A szabadstrand kellemes, homokos partja ma is vonzza a fürdőzőket, délutánonként balról befut néhány kenu, csendes, nyugis környezet, hatalmas fák, kedves kis házak. Az üdülőtelepen már csak egy étterem, egy kiskocsma és egy pizzéria van nyitva, a többi egység csendben pusztul; a diszkóért biztos nem bánkódik az, akinek itt van üdülője. A lábakon álló házak jó része elhagyatott, némelyiken kint az eladó tábla, van, amelyiket benőtte a repkény, az ablakot rég nem pucolták. Valami élet mégis van, mindig megy valaki a vízhez vagy beül egy italra. Pont akkora a forgalom, ami még életben tartja az egységeket, de komolyabb befektetést nem nagyon éri meg idehozni. A kempingfejlesztési program keretében egy nagy vizesblokk épült zuhanyzóval, kár, hogy alig van nyitva, egyszerűbb bemenni az étterem mosdójába kétszáz forintért.

Tivadar alatt alig látni hajókat. Aki elevez idáig, az már nem megy tovább, Gergelyiugornya, Tiszamogyorós, Dombrád, Tuzsér rég nem a Tisza-túrák csomópontjai. A kempingek, ha működnek is, inkább rendezvényekből, egyéb programokból élnek, nem a vízi túrából, bár hajó van néhány helyen. Ezért is volt eleve hamvába holt ötlet úgy fejleszteni a tiszai vízitúra-turizmust, hogy Tiszabecstől Tokajig minden kemping kapott valami forrást – pontosabban lehet ilyet csinálni, csak ez nem hozza vissza a turistákat. A Kajak-Kenu Szövetség profitálhat ebből közvetve, hiszen az általuk támogatott programok résztvevői legalább nem nomád körülmények között pihennek.

Tó, Duna és a többi

Tévedés lenne azt hinni, hogy az evezés egyáltalán nem érdekli az embereket. Csak nem a folyó felső szakasza, hanem a Tisza-tó a favorit. Nyilván, itt nem ugyanaz az ajánlat, mint a folyón – alapvetően tavon evezni nem is jó, meg értelme sincs túl sok. Inkább vízi­madárnéző, természetet felfedező kenutúrák vannak itt, olyan kilátókkal, amelyeket eleve csak vízen lehet megközelíteni. Az éttermek, a szolgáltatások, a programok vonzzák a látogatókat, a sportos életvitelt pedig a tó körüli kerékpárút is segíti. Hogy meddig tart a Tisza-tó népszerűsége, nem tudni, az mindenesetre előny, hogy jól megközelíthető.

És ez az, ami miatt a Tisza felső szakasza nem tud versenyképes lenni. Budapestről több mint három és fél óra az út Tiszabecsre, márpedig a fizetőképes kereslet jellemzően az ország középső részéből érkezik. Ehhez képest a Tisza-tó két órán belül elérhető, aki meg ragaszkodna a folyóhoz, annak ott a Duna. A Szigetközt is sokkal egyszerűbb és gyorsabb elérni, mint elautózni az ukrán határra. A szigetközi túrák is izgalmasak, minden nap másik ágon lehet evezni, vadregényes a táj, bár a Duna hidegebb és nem annyira barátságos, mint a Tisza.

A Covid után hirtelen megugrott a Duna népszerűsége, ez a fellendülés azonban az idén megállt, sőt Fodor István tapasztalatai szerint csökkenni is kezdett az érdeklődés. Azért még mindig előfordul, hogy csak úgy besétál valaki, mert evezne egy kicsit, mondja. Ilyen a Tiszán sosem fordul elő, arra nem járkálnak csak úgy a turisták vagy vendégek. Fodorék a Tisza és a Duna mellett járnak a Bodrogra is kisebb túrákra, télen pedig Hévízre. Így jön ki a matek, csak a Tiszából nem lehetne megélni.

Az elmúlt évtizedek trendje alapján biztosan nem tér vissza az aranykor, nem lesz tíz­ezer vízi túrázó a Tiszán.

A kisebb kirándulások, a Túr, az Öreg-Túr a maga látnivalóival valószínűleg nem tűnnek el, ahogyan Tiszabecs is megmarad nagyobb vízi bázisnak, ám a többi helyszín fennmaradása jóval bizonytalanabb. Talán, ha a kempingek, turistaközpontok máshonnan is tudnak bevételt, látogatót szerezni, akkor mellékesként a kenuzás is adott lesz, de ez a fajta kikapcsolódás nem tudja fenntartani a komplett infrastruktúrát, mindegy, mennyi pénzt forgat bele az állam.

Ami a vízállást illeti, az evezést magát nem igazán befolyásolja – persze, ha kevés a víz, a sodrás is kisebb, jóval nagyobb munka végigevezni 15–20 kilométert. Meg aztán többet és jobban kell figyelni, könnyebben fenn lehet akadni a víz alatt megbújó fatörzseken. Ennél jóval sokkolóbb a látvány. Hiszen a vízről pontosan lehet látni, hol kéne lennie a folyónak. A fáknak térdig a vízben kellene állniuk, nem a parton, a vízhez vezető lépcsőknek sem a semmibe kellene vezetniük. Ahol a homokpad fel van repedezve, ott víznek kellene lennie. Ahol meg megyünk végig a vidéken, ott nem csonttá száradt, egyméteres napraforgónak és kukoricának kellene lenni. Azért jó volna, ha ezt mindenki látná.

Himnuszközpont

Szatmárcseke az első kiszállóhely Tiszabecs után. A települést elsősorban arról ismerik, hogy itt született Kölcsey Ferenc. Amiért érdemes be is térni a faluba, az a csónakfejfás református temető. Nagyobb város nincs itt, a határ közelében. A kormány szerint ez így nem elég hívogató, kell még ide más is, ezért 8,5 milliárd forintért emlékhely épül Szatmárcsekén. Ennek keretében az egykori Kölcsey-kúria helyén létrejön a többfunkciós, integrált kulturális intézmény részeként a Himnusz Emlékhely, továbbá az új Kölcsey Ferenc Emlékkiállítás. A fejlesztés része a temető felújítása is. „Az állami támogatásból létrejövő fejlesztés a régió kulturális és turisztikai életének fellendítésére is szolgál: turisztikai és infrastruktúra-fejlesztések megvalósulásával, valamint a település életében meghatározó közösségi-hitéleti, kegyeleti terek megújulásával”, ígéri a kormány.