Egy asszony élete és hivatása – A háború űzte el otthonából, 15 éve segít a menekülteken

  • Szlavkovits Rita
  • 2015. július 25.

Kis-Magyarország

Családjával a délszláv háború elől költözött Magyarországra, Zsuzsa azóta dolgozik az ide érkező menekültekért. Fordulatos, gazdag életéről mesélt nekünk.

A Vajdaságból menekült a délszláv háború elől Magyarországra Zsuzsa, így a „menekültség” minden bugyrát ismeri: hazájában volt menekültektől rettegő, később maga is bevándorló, amikor is a fenti címmel még cikket is írtak róluk egy megyei lapban. Jelenleg a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület munkatársaként dolgozna Kiskunhalason, ha éppen nem fogyott volna el a civil szervezet erre a célra fordítható pénze. Fordulatos életéről beszélgettünk vele. (Zsuzsa vezetéknevét saját kérésre nem közöljük.)

Távolságot tartani

Befészkeljük magunkat a kiskunhalasi vasútállomás közelében egy cukrászda teraszának sarkába, innen éppen rálátni a helyi állomásra. Pár nap óta a városban is szerveződött egy kis csapat, hárman-négyen járnak ki ide innivalóval, élelemmel. A csoport szervezőjétől tudjuk, hogy a más városokban alakult csoportokhoz képest az itteni nehezebben jött össze. Talán azért, mert itt igen nagy ellenszenvvel viseltetnek a menekültek irányában.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

„Hiányzik a munka, most, hogy itt is megalakult egy önkéntes segítő csoport, majd megnézem, mivel tudok nekik segíteni” – tekinget az állomás felé Zsuzsa, ahol most úgy tűnik, éppen egyetlen „ügyfél” sincs, akivel az asszony foglalkozhatna.

Július elsejével a Menedék Egyesület kénytelen volt éppen a térségben (Kiskunhalason, az őrzött szálláson, a röszkei gyűjtőponton, Nagyfán) felfüggeszteni a tevékenységét, mert elfogyott a pályázati pénzük. A közeljövőben tudnak ismételten pályázni, amelynak eredményét ősszel hirdethetik ki, tehát a munkát leghamarabb október tájékán tudják elkezdeni. „Másfél évtizede dolgozom a menedékeseknél, előtte a Bevándorlási Hivatal alkalmazottjaként segítettem a menekülteknek a békéscsabai táborban, annak előtte pedig magam is táborlakóként vettem részt egy segítő programban, gyerekek kísérőjeként. Eleinte nagyon nehéz volt, hiszen mi is a háború elől menekültünk, mint azok, akiken segítenem kellett. Nagyon megviselt, amikor elmesélték a történeteiket. Azt azért megértettem, hogy egy trauma súlyossága nem attól függ, hány kilométert gyalogolsz a borzalmak elől. A Menedék Egyesületnél rendszeresen vannak szupervíziók, segítő beszélgetések, így viszonylag gyorsan megtanultam távolságot tartani, hogy ne menjek tönkre a segítő munkában. Muszáj. Amikor öt évvel ezelőtt idekerültem Kiskunhalasra, borzalmas volt látni, hogy az őrzött szállás gyakorlatilag börtönként működik. Nemcsak azért, mert rácsok mögött vannak komplett családok gyerekekkel, hanem azért is, mert valóságosan 4-5 órát sétálhatnak az udvaron úgy, hogy közben nem hagyhatják el az épületet. Képzeld, milyen trauma éri őket, amikor az őrzött szálláson töltött néhány hónap után egyszer csak azt közlik veled, hogy mehetsz isten hírével. Sokat kellett tanulnom, míg eljutottam addig, hogy úgy tudjak segíteni, hogy közben magamat is védem. Hosszú út vezetett ideáig attól a pillanattól, hogy otthonról elindultunk 1999-ben. Végül megtaláltam a hivatásomat.”

Zsuzsa legutóbb, a kiskunhalasi őrzött szálláson dolgozott szociális munkásként, itt legfőképp a menekültek felvilágosításában tudott segítséget nyújtani. A hivatalos tájékoztatást igyekezett számukra érthetővé tenni. A gyakran hónapokig tartó ott-tartózkodásukat próbálta irányítottan feldolgoztatni a lényegében börtönkörülmények között élők számára. Gondoskodott arról is, hogy a körülményekhez képest elviselhetővé tegye azt a közeget, amelyben kénytelenek élni, és koordinálta a különböző adományok megfelelő helyre juttatását is.

Kórházban a másik ágyon

„Én is tartottam a menekültektől – kezdi. Még a délszláv háború idején Topolyára, a szülővárosába is telepítettek menekülteket Koszovóból, Szerbia déli területeiről. – Egyikükkel sem találkoztam személyesen, de olyan félelmetes volt, ahogy beszéltek róluk, hogy majd ők jobban kapnak munkát, mint mi, meg szegények, meg durvák. Aztán kórházba kerültem, ott feküdt a szomszédos ágyon egy hús-vér menekült, egy idős asszony. Folyton sírdogált, elmesélte, hogy lebombázták a házát, mindenük odalett, de ő legjobban az esküvői és a gyermekei születésekor készült fotókat siratta, mert azokat soha nem fogja tudni pótolni. Nagyon tanulságos volt számomra ez a találkozás.”

A szociális munkás azokról a szívszorító hetekről is beszél, amikor egyre-másra vitték el a vajdasági fiatalokat katonának, egyre nagyobb lett a szegénység, elmondása szerint egyik nap kenyérre, másik nap tejre tellett. Az egészségügy is pocsék állapotban volt, a betegek maguk vitték a sebfertőtlenítőt, a tűt, a cérnát a kórházakba. Mivel Zsuzsának egészségügyi gondjai adódtak, a család úgy döntött, Magyarországon szüli meg a gyerekeit. Később már annyira riasztó volt a helyzet, hogy eldöntötték, elhagyják Topolyát, Magyarországon kérnek menedéket. Összepakoltak, és jöttek a két kicsi gyerekkel.

Magyarországon a békéscsabai menekülttáborba került a család, ahol Zsuzsa röviddel megérkezésük után bekapcsolódhatott a Nemzetközi Gyermekmentő Alapítvány pilot programjába.

Akkoriban, a délszláv háború miatt ugyan számos szerbiai és koszovói is élt a táborban, de zömében afgánok, irakiak voltak ott. A program része volt, hogy előkészítőket tartottak a gyerekeknek: magyar nyelvet tanítottak nekik, zenével, képzőművészettel ismertették meg őket azért, hogy zökkenőmentesen tudjanak az iskolai oktatásba integrálódni. Zsuzsa másodmagával, kísérőként foglalkozott a gyerekekkel, akik külső helyszíneken vettek részt a programokon, de a magyar nyelv elsajátításában is segédkezett. Ekkor saját gyermekei már Békéscsabán, egy belvárosi óvodába jártak, itt érte őket egy nagyon kellemetlen eset. Tudniillik Zsuzsánál és férjénél hepatitis A vírust mutattak ki, azonnal szűrték a gyerekeket is, akiknél nem volt kimutatható a vírus. Ennek ellenére jelent meg a helyi lapban Halálos kórt terjesztenek a vajdasági óvodások címmel egy cikk, amelyben az óvoda vezetője nyilatkozott. Zsuzsa bement az óvónőhöz, arra volt kíváncsi, hogy milyen jogon közölte más szülőkkel, hogy ők a menekülttáborban élnek, s miért beszélt arról, hogy gyermekei halálos kór hordozói annak ellenére, hogy náluk nem mutatta ki a vizsgálat a vírust. Érdemi választ Zsuzsáék nem kaptak, a gyerekeket azonnal más óvodába íratták, amelyről többen azt mondták Zsuzsáéknak, hogy oda nem jár sok magyar. Csak később esett le a tantusz náluk, hogy ez annyit jelent, hogy többségében cigány gyerekek járnak abba az óvodába. „Itt egy nagyon jó szülői közösség volt, nem nézte senki, ki honnan jött. Később egyébként is kiderült, ahogy a gyermekeink elmondták, hogy már az eset előtt is kiközösítették őket a belvárosi oviban, tulajdonképpen már beíratásuk után figyelmeztette az óvónő a többi szülőt, hogy bevándorlók vagyunk, s a táborban lakunk.”

Zsuzsa szerint akkoriban is volt tartózkodás a menekültekkel szemben, ahogy az általa elbeszéltek is alátámasztják, még ha nem is annyira, mint napjainkban. Ez mély nyomot hagy minden kirekesztést elszenvedettben: „A gyerekeim, bár felnőttek azóta, és szépen alakul a sorsuk, még ma sem beszélnek az akkoriban őket ért traumákról, ami azt jelenti, hogy a mai napig nem dolgozták fel azokat.”

Három év után kint is, bent is

2001-ben Zsuzsáék megkapták a letelepedési engedélyt, ki is költöztek a tábor területéről, ám munkája a táborhoz kötötte. 2002 júniusában befejeződött a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat programja, nem is kerestek lehetőséget a folytatásra, mivel akkoriban csökkent a menekültek száma. Ám a Bevándorlási Hivatal megkereste Zsuzsát, hajlandó lenne-e tovább dolgozni a menekülttáborban, amire ő azonnal igent mondott. Azt már csak ma jegyzi meg, hogy a meghirdetett állásra más nem jelentkezett, mivel a feladat az volt, hogy a tábor területén működő egészségügyi karanténban (10-15 napig a táboron belüli zárt helyiségekben szűrték a menekülteket – Sz. R.) kellett szolgálatot teljesíteni. Még így is számolnia kellett azzal, hogy munkatársai egy része számára ő csak egy bevándorló maradt. Mindez mégis lepergett Zsuzsáról, később pedig szép lassan mindenki elfogadta a dolgozók közül. Rövidesen, 2003 végén a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület munkatársai keresték fel az asszonyt, hogy folytatná-e a munkát a menekülttáborban a civil szervezet munkatársaként.

Azóta folyamatosan a „menedékeseknek” dolgozott, s reméli, hogy az újabb pályázatok révén ősszel folytatódhat a munka Kiskunhalason, ugyanis időközben, 2011-ben itt volt szükség a munkájára, ezért az egész család átköltözött a városba. „Bár sok mindenen keresztülmentem, az egyesület szupervíziói, a segítő beszélgetések megtanították, hogyan tartsam távol az érzelmileg igen megterhelő kapcsolatokat, csak segítsek, támogassak, s ne cipeljem mindenki terhét magamon. Van elég.”

Amikor a cukrászda terasza kiürült, Zsuzsa leveszi a zárat a kerékpárjáról, s rutinszerűen eltolja az állomásig. Búcsúzásképp azt mondja: „Csak bekukkantok, hogy mi van ott.”

Neked ajánljuk