A Dél-Bács-Kiskun megyében megszokott rossz úton zötykölődök a bő háromezres kisváros, Hajós felé: a dús mezőket és sűrű erdőket átszelő aszfalton szinte táncol a kocsi. Mielőtt a takaros és tiszta kisvárosba érek, áthajtok Hajós-Pincefalun, a mintegy 1300 kisebb-nagyobb épületből álló településrészen. A látvány megkapó: a patinás présházak zömét az utóbbi évtizedben újították fel, a hangulatos, zegzugos utcácskákban a térség borait őrzik.
A városba érve a 2010-ben felújított négytornyú, impozáns egykori érseki kastély fogad – mellette éppen gyülekezik a tömeg –, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató tart egész napos rendezvényt a hajósiaknak.
„Régen szinte teljesen zárt volt a város, ma már egyre több a rendezvényünk” – fogad a polgármester. Estókné Szalczer Erzsébet ugyanakkor nem tagadja, hogy a nyíltság mélyén még mindig „kicsit sérültek a lelkek”, és ha lehet, még mindig inkább kerülik a nyilvánosságot. Mások is megerősítik ezt: amit ők átéltek, az „mindörökre” gyanakvóvá tette őket.
Sváb sztereotípiák és a trauma
A svábok jó részét a török hódoltság – és a háborúk miatti elnéptelenedés – után, a 18. század elején telepítették több magyarországi régióba. Hajósra több hullámban érkeztek, ahol pár év múlva virágzó térséget teremtettek: lecsapolták a mocsarakat, utakat és termőföldet vájtak az erdőkbe, valamint elűzték a környék farkasait. A mai Hajós vidékére 1722-ben behívott württembergi, bajor vagy osztrák svábok négy esztendő alatt felépítették a mai város alapjait, és 1728-ban már állt a mai templom, bő tíz évre rá pedig az említett érseki kastély főépülete is. „Van egy szavunk rá, amit már máshogy használunk, mint német nyelvterületen. Amikor azt mondjuk, ’wuachresch’, ők ’törekvő’-nek fordítanák, nálunk viszont, akik ismerjük a svábok habitusát, azt mondanánk: vadul gürizik, szinte belezúdul a munkába. Ilyenek vagyunk mi” – mondja Schőn Mária, akinek Bereznai Zsuzsannával közös helytörténeti monográfiája a hónap végén jelenik meg a hajósi parasztság mentalitásáról. A helytörténész szerint a svábok maguk is szívesen néztek új otthon után, mivel az anyaországban is érvényesültek a korántsem vonzó sztereotípiák: ostobának, zárkózottnak, ugyanakkor tisztának, takarékosnak és roppant szorgalmasnak ismerték őket.
A traumát már a 20. század tartogatta: az egykor öt és fél ezres hajósi svábságot sújtó kitelepítések 1944-től kezdődtek, és több mint a lakosok felét érintették. A malenkij robotra elhurcoltak helyére mind az ország más vidékeiről, mind a Felvidékről „hoztak magyar magyarokat”. (A benesi törekvések következtében utóbbiakat is erőszakkal költöztették el szülőföldjükről.) „Előző este jöttek mondani, hogy másnap visznek minket. Eleinte nem akartuk megérteni, hogy miért. Tudtuk, hogy a németek már nem számítanak barátnak, de mi sváb magyarok, magyar svábok, mindegy is, hogy mondjuk, mi is a Himnusszal ünnepeltünk, és érthetetlen volt, hogy el kell menni onnan, ahol dédapáinktól fogva otthon vagyunk. Másnap egy kézbe való csomagot vehettünk fel, és menni kellett” – meséli egy idős férfi, akit a kastély melletti rendezvényen szólítok meg. (A hercegkúti svábok elhurcolásáról szóló cikkünket itt olvashatja.) Mellette is tapasztalom azt, amit több hajósival való beszélgetés során: ritka, hogy az idegen szemébe nézzenek a helyiek. Nem őszintétlenség ez – magába zárkózottság. Ő is csak akkor tekint egyenesen rám, amikor óva int, hogy a nevét ne írjam le, mert bár „lehet beszélni ezekről, persze, de azért jobb ezt árnyékban”, legyint hozzá a férfi.
Helyi legendák is keringenek erről az időszakról: egy házaspár hét esztendő múltán térhetett haza saját, egykori házába, de nemcsak a házukat elfoglaló telepesek adósságát kellett kifizetniük, hanem még a fuvart is, amivel – mármint a telepeseket – elszállították. Egy idősödő asszony meséli: istenhívő anyja sosem átkozódott, de amikor becsukódott az ajtó, nem bírta megállni, és az öklét rázva így sóhajtott fel: „De szerencsétek ne legyen!” A telepeseket hamar utolérte a sújtó szó: pár száz méterrel arrébb a szekerük felborult, és darabokra zúzódott összes bútoruk.
„Jobb eltakarni”
Ma Hajós – egy közelmúltbeli népszámlálás adatai szerint – az ország legnagyobb nemzetiségi kisebbséggel rendelkező városa, hivatalosan mintegy 50 százalék itt a magát svábnak vallók aránya. Ez annak ellenére is kimutatható, hogy a múlt traumái miatt sokan még ma is inkább tagadják származásukat. Sőt: találkozom olyan nagymamával, aki azért nem akarja, hogy unokájával együtt fotózzam le, „mert annyi mindent hallani manapság”.
„Bizony így van ez, mert az idősek azt mondják: jobb a biztonság, jobb eltakarni azt, amiből egyszer már bajunk volt. Ma már persze lehet beszélni mindenről, sőt, én azt tapasztalom, hogy se vége, se hossza a történetelmeséléseknek: mintha ki akarnánk beszélni mindent, mintha ezzel próbálnánk megszabadulni a múlt árnyaitól, terhétől és fájdalmaitól. A nagymamám például a rendszerváltás után, utolsó éveiben szinte másról sem akart már beszélni” – mondja Mayer Edina. „Erre csak most nyílik lehetőség. Most már túl vagyunk azon, hogy a legtöbb indulat, fájdalom és méltatlanság már a felszínre kerülhetett, és így talán már enyhült a nyomás is” – érzékelteti Estókné Szalczer Erzsébet. A polgármester meggyőző példáját is hozza e megbékélésnek: a város a sváb kitelepítettek drámáját őrző emlékmű mellé a felvidékiekét is felállítja a közeljövőben, a megvalósítást a hajósi Német Nemzetiségi Önkormányzat is támogatja.
 A polgármester | |
Mégsem véletlen, hogy a felszín alatt továbbra is megvannak a sokszor másfél évszázados ellenérzések, indulatok. Például a mai város egykor két részre – a régi Aatra és a később betelepült Enslre („Szigetre”) – tagolódott. Noha túlnyomórészt svábok lakták mindkettőt, idővel akkora lett a belső ellentét még köztük is, hogy a legények csak kíséretben vagy csak nappal mertek átmenni a másik falurész kocsmáiba vagy lányaihoz, de még így is sok volt a bicskázás, verekedés. Egyik helyi forrásunk úgy emlékszik: volt olyan asszony, aki a „másik részre szakadt” családjától való unokájával is megszakította a kapcsolatot. Bár ez ma már a múlté, felfigyelek arra, amikor Schőn Mária – a monográfia egy-egy részlete kapcsán – megjegyzésként azt mondja: „nem lepődnék meg, ha kapnánk érte a ’szigetiek’-től”.
Kinti munkából élnek
A ma 3200 lakosú Hajós önkormányzata független képviselőkből áll. A településvezető szerint ezért sem szabdalják annak működését pártpolitikai viták, a svábságra jellemző takarékosság és biztonságigény pedig két területen is tükröződik. A város egyrészt a kormányzat adósságátvállalási programja előtt sem adósodott el – csupán egy nyolcmilliós fejlesztési beruházáshoz vett fel hitelt. Másrészt igen jelentős, a 360 milliós költségvetés csaknem tíz százalékát kitevő tartalékot képeztek a rendkívüli esetekre – erre a jelentősnek mondható, mintegy negyvenmilliós helyiadó-befizetések révén van módjuk.
A hajósi polgárság ugyanakkor pont azokkal a gondokkal küzd, mint az (alföldi) kisvárosok többsége: a fiatalok és középkorúak nem találnak munkát, kilátások híján Budapestre vagy a környező nagyvárosokba igyekeznek. (Az agrárium, különösen a szőlő- és borgazdaság, illetve néhány gépipari kisvállalkozás és az önkormányzat csupán néhány tucat fős nagyságrendben foglalkoztat.) Néhányan abban bíznak, hogy a városka idegenforgalmi vonzereje lendít majd a helyzeten, és ebben van is valami: a kívül-belül valóban lenyűgöző kastélyt 2010 őszén adták át, Pincefalu pedig 4-5 éve indult virágzásnak, mint turisztikai célpont. (Igaz, egyelőre egyik sem vonz tömegeket.)
Hajósnak egyébként a svábság révén élő kapcsolatai vannak a német nyelvterületekkel, sőt, Magyarország első testvérvárosi szerződését is ők kötötték 40 évvel ezelőtt Hirrlingennel. E kapcsolat közvetett gazdasági előnyt jelent, még ha nem is a legörömtelibb vonatkozásban: az idősebb hajósi asszonyok több százan járnak át osztrák és német munkaadókhoz házi ápolásban, mezőgazdasági munkákban vagy konyhákon dolgozni – gyakran épp ebből fizetik itthoni megélhetésük költségeit.
