Elkövettük azt a hibát, hogy Siófok felől Tamási előtt letértünk a főútról, mert azt mondja a GPS, hogy Fornádpuszta és Füged érintésével célszerű Ozorán belül a Koppány utcát megközelíteni. Ha német utak lennének, akkor talán, de nem német utak vannak, hanem helyi minőségűek; egy szakaszon tankcsapda jellegű kátyúk, nyolc-tíz méretes mezőgazdasági jármű, árokszélre húzódás, imádkozás hogy ne legyenek a poros padkán elszórt szegek. De a táj gyönyörű, mediterrán light, kis Toscana, ciprusok helyett nyárfákkal, jegenyékkel, diókkal, őszi napsütésben.
Otthon érezhette magát itt a nemes Filippo Scolari; 1399-ben feleségül vette Ozorai Borbálát, a férfiágon kihalt Ozorai család lányát, aki királyi engedéllyel örökölte a birtokot. Filippo, más éven Ozorai Pippó kereskedőként kezdte, majd a közigazgatásban és hadvezetésben szerzett nagy érdemeket a Zsigmond-kor nyitottabb, multikulti Magyarországán.
Viszontagságos 12 kilométer után valóban a lomi utcában érjük el Ozorát. Az első árus házaknál megállunk. Hiba. Azt mondják a vásárlótársak, hogy végig kell menni az egész utcán, benézni mindenhová és ott leállni, ahol ránézésre a legtöbb olyan holmi van, ami érdekel. Csak arra kell vigyázni, hogy jól parkoljunk, mert egyrészt mély az árok, másrészt alattomos „megállni tilos” táblák vannak kitéve egyes helyeken, és a rendőrök vadásznak arra, aki rosszkor van rossz helyen.
„Soltvadkertről jöttünk – mondja a portán vásárló asszony. – Kávéfőzőt keresünk, automatát, mert a miénk tönkrement, százezrem meg nincs egy újra. Az egész család kávéfüggő, most instant kávét iszunk egy hete. Fekete levessel ébredünk fel rendesen, aztán fél hatkor irány a munka. De az instant csak lötty.”
Az árus asszonyka felhív valakit, aki ismer valakit, aki valakinek a valakije, aki ért hozzá és meg tudja mondani, hogyan kell bekapcsolni, kipróbálni. Körülnézünk közben a konyhai osztályon. Van mindenféle bögre, sárga bögre, görbe bögre, kis teások, elegáns kávéskészletek, éttermi narancsprés, termoszok, tányérok, tálak, tálcák. Kérdezzük, honnan az áru. „Csókolom, mink Németországban lomizunk. Mármint az unokaöcsémék. Oszt elhozzák ide, amit összeszednek. Ott kiírják egy településen, hogy mikor van lomtalanítás, a rokonunk tud németül, olvassa az interneten, fognak egy furgont és elviszik. Van, hogy szerződnek egy-egy faluval a lomszállításra. Meg hagyatékot is viszünk el azok után, akiknek nem volt senkijük, szintén szerződéssel. Lakáskiürítés, így hívják. Abba persze azt is el kell vinni, amit nem lehet eladni semmibe.
De így is megéri. Fél Ozora ebből él. Legális áru mind, blokkot is adunk.”
Nézzük a textilszekciót. Damaszt ágynemű, originál vászonlepedők, hímzett vánkoshuzatok, talán egy bajorországi néni kelengyéje. De vannak jó állapotú, kiváló minőségű használtak is. Bársony függönyök kispárnának. Indiai selyemsálak. Szem meg ízlés kell a válogatáshoz.
„Az ilyet a foltvarrósok viszik. Van egy pécsi kézműves asszony, az jár ide, valami szakkörnek hordja az anyagot”– mondja az árus, aki közben elrendezte a kávéfőző ügyét.
Sok a cipő. Párba állítva, ahogy kell. Méret szerint növekvő sorrendben. „Viszik ezeket?” „Igen. Hogyne vinnék? Nem is tudom, mi lenne, ha mi nem lennénk. Sokan öltöztetik innen a gyerekeiket is. Mert hogy felnőttnek természetes. Volt itt már menyasszonyi ruha is, de olyan, hogy a hetedik faluból is csodájára jártak. Azt egy tamási lány vitte el. Senki sem tudta, hogy lomiból van. Olyan tafota, és gyöngyökkel kivarrva. Sok naccságának visznek innen koktélruhákat. Meg Guccsi és Verszácse táskákat. Volt olyan, amiben nyugatnémet márkát találtak.”
Megyünk tovább az utcán lefelé, jobbra-balra lomisok kínálják portékájukat. Vannak gazdagabb porták, meg szegényebbek is. Hol sátorból, hol „hangárból” vagy féltető alól árulják a holmit. A rendszer az, hogy kint glédában állnak a fűnyírók, kistraktorok, kismotorok, beljebb mindaz, aminek árthat az eső.
Az utca felénél gipsz oroszlánok őrizte kapu mögött kisebb lomis stand, benne a szokásos áru. Állványon, méret szerint. Vannak gyerekjátékok, mókás babamobilok és igazi, szeretgethető babák. Vajon miért dobták ki őket? És lesz-e gyerek, aki megkapja valamelyiket?
Láncfűrészt keresünk, de ezen a portán nincsen. Az árus hatvanas férfi. Tőle tudjuk meg, hogyan működik a rendszer. Ha valaki keres valamit, ami nála éppen nincsen, tudja, hogy kinél van. Ismerik egymás árukészletét. Felhívják azt, akinél lehet, megkérdezik, és ha van, átküldik a képet, hogy az érdeklődő eldönthesse, érdemes-e a másik címre elgyalogolnia. Minket az eladó a szemközti házhoz irányított, miszerint ott van „húspárna”. Mivel eltelt egy kis idő az érdeklődés és a reakció között, nem értettük az összefüggést. Pár értetlenül pislogós pillanat után rájöttünk, hogy Husqvarna. Átmentünk, és valóban ott hevert három darab. Régiek, de használhatók. Viszont nehezek. „Errefelé úgy mondják, hogy ezekben még van anyag” – magyarázza a reménybeli eladó.
A sokadik háznál találunk igazi fitness eszközöket. Futópadot, „rázatót,” súlyzókat. A bicikli szekcióban ár szerint sorakoznak.
Egy vadiúj Morrison T2.0 trekking bringa például, ami „odakint” 800 euró, azaz jelenlegi áron 350 ezer forint, itt 190-ért elvihető.
Alkudni kötelező. Van kis bicikli, nagy bicikli, kempingbicikli, városi bicikli, versenybicikli, terepbicikli, munkába- és kocsmába járós bicikli.
„Itt vidéken bringa nélkül nem lehet meglenni. Vagy ez, vagy az autó. Aki nem itt veszi, annak nincs ki a négy kereke. Gyerekülést elölre, hátulra tudunk hozzá adni” – mondja az árus, ezúttal egy fiatal lány.
Ellépünk a BMW-dísztárcsák mellett, megnézzük a munkaeszköz szekciót. Vannak csiszológépek, sarokcsiszolók, gérvágók, vésőgépek, csavarbehajtók, spéci vízmértékek. „Még kanyarfúró is van, ha azért küldték volna. Sok iparos vásárol nálam, mert ez német minőség és nincs rajta áfa. Ha ez nem lenne, sok szegény ember lenne bajban, akik boltban már nem tudnák ezeket a holmikat megvenni, pedig nekik munkaeszköz. Higgye el, nem minden asztalos, lakatos meg kőműves dúskál a pénzben errefelé. Meg hát ez itt van a közelben, nem kell Tamásiba, Siófokra vagy Szekszárdra menni barkácsáruházba. Negyedáron. Garancia az nincs rá, de az a háromnegyed ár.”
Megyünk tovább, a sokadik árushoz, a szegényesebb árudák egyikébe. Itt halomban vannak a ruhák középen, a többi a sátorponyva mellett polcokon. Két kis német kerámiát szemeltünk ki, visszük a kempingasztal pulthoz.
„Ezerötszáz” – mondja az árus.
„Nem lehet alkudni?”
„De lehet.”
„Mennyit enged a feléből?” – viccelünk.
„Akkor ezerhat?” – licitálunk felfelé, de az eladó nincs humoránál, vagy nem látta a Brian élete alkudozásos jelenetét. Ezerötért visszük el a két kis kerámiát, függetlenül attól, hogy mennyit ér. Annyit, amennyit adunk érte. Kapunk hozzá szatyrot, és beszélgetünk még. A harmincas asszony szerint egyre kevésbé éri meg lomizni, mert csökken a bevétel. Haragszik az olyan vevőkre, akik szétdobálják a holmit. Megnézik és nem oda teszik vissza, ahol volt. A múlt héten egyik a ruhák között hagyta a szendvicsét. És jönnek a panaszok. Eszünkbe jut az a Grün-vicc, miszerint a csődtől csak az menti meg az üzletet, hogy szombaton zárva tartanak, de nem akarjuk ezzel borzolni a kedélyeket.
Még egy helyen nézegetünk bőrtokos antik fényképezőgépeket, amiket már 5-6 ezer forintért is el lehet hozni, meg régi táskaírógépeket, amik sajnos német billentyűzetesek.
Az ozorai lomisokhoz nagyjából egy évtizede, az első lomisok megjelenése óta az egész Dunántúlról, de még a Dunán onnanról is járnak. Szájhagyomány útján terjedt a hír. Semmi marketing, közös weboldal vagy ilyesmi nincsen. Vannak árusok, akik meghirdetnek ezt-azt a neten. Ha vevő akad, akkor kiveszik a kínálatból és postázzák az árut. De amit a placcon eladnak, azután nem kell jutalékot fizetni a weboldal üzemeltetőjének. A helyszínen minden háromdimenzióban látható, megfogható, kipróbálható. Egész napos elfoglaltság végiglátogatni a sort. Ha célzottan keresünk valamit, azért, ha nincs, akkor azért.
Az éhes vándor vásárló a kanyarban található lángosozóba tud beülni, ami nem olcsón ugyan, de jó lángost kap. Kecskelábú asztaloknál, öntvény ló és medve, kerti törpék, hellén lány gipszszobor és egyéb kincsek övezte napernyők alatt költheti el.
Ozorai Pippo firenzei mintára épült hatszáz éves vára is kipipálva. Megyünk egy kört a kelet felé vezető utcán, csak hogy lássuk a régi sváb házakat, a hosszú tornácokat. Hogy keseregjünk egyet, hány régi szép ház falai repedtek lakhatatlanra, és rácsodálkozzunk, hogy épülnek újak is. A falu él. Legalábbis azon a szeptember végi pénteken, amikor ott jártunk, elég nagy volt a mozgás. Szombatonként, azt mondják, még nagyobb.
Az utca végén megfordulunk, elindulunk Pincehely felé, elhagyjuk a tájat, ahol 1848. október 7-én a magyar sereg bekerítette és fegyverletételre kényszerítette Jellasics horvát bán 9 ezer fős tartalék hadtestét. Erről írta a közeli Pusztaottlakán született, de Ozorán nevelkedett Illyés Gyula az Ozorai példa című színművét. Itt volt Petőfi első nyilvános fellépése egyébként. És nyaranta itt rendeznek pszichedelikus törzsi gyűlést. Lesz jövőre is. Nekünk most a sok-sok látott tárgytól káprázik a szemünk.
A hátsó ülésen egy-egy zökkenőnél összekoccan a szatyorban a két német cserepünk, de Pincehelytől Tamásiig sima az út. Arra kellett volna jönni is. Nem kellet volna hinni a GPS-nek.
Az viszont igaz, hogy hétvégente Ozora a lomisvilág közepe.
