Francia–románnal kezdődik az Eb – Magyar dilemma

  • (boltozatos-bozontos)
  • 2016. június 10.

Kispálya

Húsz éve a franciák nyertek kettejük Eb-meccsén, ma is ők fognak, akár meg se nézzék este a közvetítést. Választ keresünk egy nemzetkarakterológiai problémára is.

Minden a házigazda mellett szól, a hazai pálya előnye, a pillanatnyi forma, a ranglistán elfoglalt előkelőbb helyezés. Románia Eb-selejtezős csoportellenfelünk volt, de labdarúgásának jó másfél évtizede tart megállíthatatlan romlása. A román focit, amely pedig korábban ontotta a tehetségeket, ha némi spéttel is, de elérte a ká-európai sport általános, és a jelek szerint elkerülhetetlen leépülése.

false

De nem mindig volt ez így! 1994-ben ódákat zengtünk Romániáról és a Kárpátok Maradonájáról, és az amerikai világbajnokság lendülete az 1996-os angliai Európa-bajnokságig kitartott – harminc percre mindenképpen, ahogyan arról egykorú tudósításunk is utalt: „Ül az ember, és nem hisz a szemének, mintha a két évvel ezelőtti vb mámoros pillanatait homokvihar temette volna be, úgy ámul el újra azon, ahogy Hagi szinte még meg se kapta a labdát, épp, hogy rápökni, ha ideje volt, és a francia középpálya máris abban az állapotban van, amelyben utoljára Waterloonál, de már jó késő délután. Az első fél órában a románok úgy mentek át a francia védelmen, mint kés a vajon, és ekkor Stelea kapuja körül az volt a legizgalmasabb esemény, amikor a pipában kialakult pókhálóba légycsalád érkezett, a mély csendet, amelyben a jeles védő hajhagymáinak sóhaját is meghallani, egyéb mi sem zavarta.”

Ma este valószínűleg nem tündököl fél órát sem a román válogatott.

Végezetül szót kell ejtenünk egy roppant lényeges kulturális problémáról. Mint az közismert, a magyar embernek a legnagyobb boldogságot az okozza, ha átver egy másik magyar embert (eladó a vevőt, vevő az eladót, szolgáltató a szolgáltatást elszenvedőt vagy fordítva etc.), ha megdöglik a szomszéd tehene, vagy ha az élet bármely területén szívóágra kerül Románia. De mi legyen ma? Kiknek a vereségéért szorítson, kiket utáljon jobban a magyar? A hármas sípszó után kik ballagjanak majd lehajtott fejjel az öltözőbe: azok, akik megcsinálták Trianont, vagy azok, akik a legnagyobb haszonélvezői lettek? A kérdés értő megválaszolása nemzetkarakterológiai szempontból rendkívüli horderejű, nem is vállalkozunk rá.

(A dőlt betűs szakkifejezéseket a Nemzeti Sportból és a televíziós sportközvetítésekből kölcsönöztük.)

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.