Miről nem szól Muhi András Pires dokumentumfilmje? Nos, nem szól arról, hogy milyen elképesztő pénzeket pumpálnak az itthoni futballba, miközben annak színvonala – az Eb-re való kijutás ellenére is – a béka feneke alatt van. Egy percet sem időz azzal a Magyar csapat – „…még 50 perc…”, hogy elmondja, sorra épülnek a stadionok, de többnyire az összes az ürességtől kong. Persze, lehet azt mondani, hogy ebben a dokumentumfilmben kizárólag a magyar válogatott elmúlt éveit szeretné bemutatni a rendező, a mostani Európa-bajnokságig vezető utat. Lehet. Csakhogy a fentiek nélkül nem igazán lehet erről beszélni. Vagy ha mégis, akkor az eredmény nem feltétlenül egy dokumentumfilmre fog hasonlítani.
| ||
Muhi András Pires megpróbálta: négy éven át figyelte a válogatott mindennapjait, 250 órányi nyersanyagot forgatott, ám közben az MLSZ „elvileg” fenntartotta magának a végső vágás jogát. Most itt a végeredmény, és egy ideig valóban rácsodálkozhatunk, hogy miként folyik a „munka” az öltözőkben, hogyan káromkodnak a játékosok. Lehet hüledezni, hogy Egervári Sándor mennyire enervált szöveggel próbálja erőre bírni a csapatot, és mindenki gondolhat arra, amire akar, amikor kiderül: Pintér Attila ámokfutása alatt nem engedték forgatni Muhit. Aztán meg lehet csodálkozni, hogy mekkora megváltást jelent egy olyan edző, Dárdai Pál, aki nem csinál mást, csak képes beállni a játékosok közé, és nem zakóban, makkos cipőben dirigál az edzéseken. A film végén mindenki eldöntheti azt is, mit gondoljon arról az örömködésről, ahogy a magyar válogatott A nézését meg a járását-ra ropja.
Ám ez így édeskevés egy valódi dokumentumfilmhez. Hiába van a rendező az objektív szemlélődő szerepében – valójában senki sem nyilatkozik a kamerának –, mert filmje maximum arra jó, hogy ki lehet rakni az MLSZ honlapjára, „így meccsezünk mi” címszóval.
Tv2, június 9.
