Nem Orbán stadionjairól szól: dokumentumfilm a magyar labdarúgókról

  • Gera Márton
  • 2016. június 10.

Kispálya

A tárgyilagos riportjairól hírhedt Tv2-n bemutatták a magyar labdarúgó-válogatott elmúlt éveiről szóló dokumentumfilmet. Kritika.

Miről nem szól Muhi András Pires dokumentumfilmje? Nos, nem szól arról, hogy milyen elképesztő pénzeket pumpálnak az itthoni futballba, miközben annak színvonala – az Eb-re való kijutás ellenére is – a béka feneke alatt van. Egy percet sem időz azzal a Magyar csapat – „…még 50 perc…”, hogy elmondja, sorra épülnek a stadionok, de többnyire az összes az ürességtől kong. Persze, lehet azt mondani, hogy ebben a dokumentumfilmben kizárólag a magyar válogatott elmúlt éveit szeretné bemutatni a rendező, a mostani Európa-bajnokságig vezető utat. Lehet. Csakhogy a fentiek nélkül nem igazán lehet erről beszélni. Vagy ha mégis, akkor az eredmény nem feltétlenül egy dokumentumfilmre fog hasonlítani.

false

Muhi András Pires megpróbálta: négy éven át figyelte a válogatott mindennapjait, 250 órányi nyersanyagot forgatott, ám közben az MLSZ „elvileg” fenntartotta magának a végső vágás jogát.  Most itt a végeredmény, és egy ideig valóban rácsodálkozhatunk, hogy miként folyik a „munka” az öltözőkben, hogyan káromkodnak a játékosok. Lehet hüledezni, hogy Egervári Sándor mennyire enervált szöveggel próbálja erőre bírni a csapatot, és mindenki gondolhat arra, amire akar, amikor kiderül: Pintér Attila ámokfutása alatt nem engedték forgatni Muhit. Aztán meg lehet csodálkozni, hogy mekkora megváltást jelent egy olyan edző, Dárdai Pál, aki nem csinál mást, csak képes beállni a játékosok közé, és nem zakóban, makkos cipőben dirigál az edzéseken. A film végén mindenki eldöntheti azt is, mit gondoljon arról az örömködésről, ahogy a magyar válogatott  A nézését meg a járását-ra ropja.

Ám ez így édeskevés egy valódi dokumentumfilmhez. Hiába van a rendező az objektív szemlélődő szerepében – valójában senki sem nyilatkozik a kamerának –, mert filmje maximum arra jó, hogy ki lehet rakni az MLSZ honlapjára, „így meccsezünk mi” címszóval.

Tv2, június 9.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.