Hahó, emberek! Soha, de soha nem fogjuk elfelejteni ezt a katartikus magyar–portugált!

  • - ngm -
  • 2016. június 22.

Kispálya

Ezernyi okunk lesz rá. A hatalmas góljaink. Az őrült dramaturgia. És igen, ismerjük el azt is, hogy C. Ronaldo bizony pazar gólt lőtt.

Magyarország megnyerte a csoportját a franciaországi Európa-bajnokságon. Ez per pillanat a tényállás.

A jelzőkben most nem is lehet túlozni, nem lehet akkorát mondani (hihetetlen? elképesztő? váratlan? felfoghatatlan? stb.), ami ne írná le a helyzetet reálisan. Azt, hogy a magyar válogatott maga mögé utasította – Izland és Ausztria mellett – Portugáliát, ahol a világ egyik legjobb és legdrágább játékosa, CR7 játszik. (Hogy Pepéről és Naniról és a remek Quaresmáról ne is ejtsünk most szót.) Hogy háromszor vezettünk a végső győzelemre is esélyesnek tartott csapat ellen, amelynek rúgtunk három káprázatos gólt. Három isteni gólt.

Mert ez a meccs a mi góljainkról szólt, ami után végig rohantak a portugálok. Az egész meccs egy ilyen idegtépő fogócska volt, ahol talán maguk a portugálok sem értették, hogy miért kell folyton rohangálniuk az eredmény után. Ők valószínűleg arra készültek, hogy előbb-utóbb benyomnak egy gólt, aztán még egyet, és azzal le is van tudva a dolog, jó esetben csoportelsőként továbbmennek.

Tulajdonképpen minden adott is volt ehhez az elképzeléshez.

A magyar válogatott kulcsjátékosai (Nagy, Kleinheisler, Kádár, Fiola) például nem játszottak, Gerának pedig csak egy félidőt engedett Storck. Ennek meg is lett az ára, amit főleg a második félidőben fizettünk meg. Nevezetesen azt, hogy a középpálya szűrője nem működött úgy, ahogy eddig, és a portugálok többször lendületből vitték rá a magyar védelemre a labdát. Látszott, hogy Elek Ákos nem tudja felvenni ezt a ritmust, és Pintér Ádám sem alkotott maradandót, és Gera lecserélése után az volt a legnagyobb problémánk, hogy nem volt olyan játékosunk, aki szépen elosztogatta volna a labdákat a középpályán (a végén ezt a szerepet már Dzsudzsák vállalta magára, talán kínjában).

Tehát akadtak azért gondok, legfőképp az, hogy túl nagy teret hagytunk a portugál támadóknak – Korhut területe elég védtelennek tűnt sok alkalommal –, akik egy az egyben többször megverték a védőinket vagy lefejelték őket (lásd: Nani találatát vagy Ronaldo második gólját), de igazából ez csak szőrözés, mert ez volt az Eb eddigi legőrültebb meccse, ahol sorozatban estek a magyar gólok, amire mindenki emlékezni fog, ahogy erre a képtelenül hektikus találkozóra is.

Gera lövése (1-0) például simán pályázhatna a legszebb gól címére, Dzsudzsák szabadrúgása (2-1) azt mutatta, hogy van európai szintű pontrúgónk, a középpályás második gólja (3-2) pedig végre igazolta Storck elképzelését, hogy miért kell Dzsudzsákot a jobb szélen játszatni.

Egyik gólt sem hittük el elsőre. Kételkedett az agy, hogy ez akkor most lehetséges-e, hogy ez tényleg megtörténhetett-e.

Mert teljesen felfoghatatlan és váratlan volt, hogy Gera a rosszabbik(!) lábával ilyet zúdítson, vagy hogy vissza tudjuk venni a vezetést, kétszer is. Ez a meccs ezekért az irgalmatlanul nagy ütésekért marad emlékezetes, és azért a természetességért, ahogy pakoljuk be a gólokat Ronaldóéknak.

És persze azért a katarzisért, hogy az utolsó 30 percet kihúztuk. Nem volt még ilyen őrület ezen az Eb-n, hogy így menjen az adok-kapok, és bármilyen furcsa, a portugálok a mi hátunkat nézték végig, miközben az életükért, a továbbjutásért küzdöttek. (Abba ne menjünk bele, mi lett volna egy ennél összeszedettebb portugál csapat ellen, amelyik érvényesíti a tudásfölényét, mert a sportban nincs ha.) Ezt a meccset meg kell emészteni, mint egy kiadós ebédet, úgyhogy adjuk át magunkat a lazulásnak, és ízlelgessük az eredményt. Magyarország–Portugália 3-3!

Jelenleg még nem tudni, ki lesz az ellenfelünk. A svéd–belga–ír trióból jöhet valaki, aki biztos, hogy nem írhat le minket. Végzetes hiba lenne, ha ezt tenné.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.