Mi már tudjuk a mai meccs eredményét: a franciák útja a döntőbe

  • - h. kovács -
  • 2016. július 7.

Kispálya

Az Eb-k történetében először játszanak egymás ellen a franciák és a németek. És a házigazdák sikerrel nyitják majd a sort…

Bármily meghökkentő, de a labdarúgó-Európa-bajnokságok hosszú történetében még soha nem játszott egymás ellen Franciaország és Németország. Már önmagában az is meghökkentő, hogy a korábbi 16-os, még korábban nyolcas (illetve 1976-ig négyes) döntőben soha nem akadtak össze, de még Eb-selejtezőt sem tudnak egymás ellen felmutatni. Mivel szorgalmas Eb-fellépőkről, egy háromszoros és egy kétszeres győztesről van szó, ez minimum furcsa. Bár mondjuk a hetvenes években még egyértelmű volt a német fölény, de 1984 óta a franciák csak egy Eb-t mulasztottak, ellenben most negyedszer jutottak be a négy közé. A tény, hogy még Eb-selejtezőt sem játszottak egymás ellen soha, inkább már a sorsolás szeszélyének tulajdonítható – no meg persze annak, hogy kábé a nyolcvanas évek eleje óta többnyire ugyanabba a kalapba kerültek.

Memóriaegységünkben ugyanakkor számos emlékezetes német–francia csata jelenik meg a közelebbi és a távolabbi múltból, ám ezek rendre világbajnoki mérkőzések voltak, szám szerint négy. Az elsőre, az 1958-as, akkor is Franciaországban rendezett vb bronzmeccsére már csak az elszánt futballkrónikások emlékeznek, pedig akkor 6-3-ra nyertek a zseniális Raymond Kopa által irányított házigazdák, ami számukra is mágikus számkombinációnak bizonyult – mellesleg a vb-gólkirály Just Fontaine 4 (!) góljával. (A meccs korhű francia kommentárral itt teljes hosszában megtekinthető, egy hosszú összefoglalót itt láthatnak, megéri, már csak a mai szemmel is látványos akciók, szép gólok miatt is.)

false

1982-es, drámai fordulatokban gazdag csatájuk a spanyolországi vb elődöntőjében egy egész generáció meghatározó futballélménye: a rendes játékidőben kialakult 1-1 után (amit sokak szerint a németek jogtalanul fejeztek be 11 emberrel, mert Harald Schumacher kapust talán kiállíthatták volna Battiston francia jobbhátvéd legázolása miatt, és akkor egy tizenegyes is járt volna – a felvétel alapján mindenki döntse el maga) jöhetett a fél óra ráadás. A hosszabbításban azután a franciák hiába húztak el 3-1-re, a szörnyű német futballmasinéria két elegáns góllal egyenlíteni tudott. Meg kell hagyni, Klaus Fischer, a német foci falurossza, a Fallrückzieher királya (itt az egyik leglátványosabb találata) titulusához illően hanyatt vetődve, hátrahúzva szerzett egyenlítő gólja volt a meccs legszebbje.

A tizenegyesekben azután már a németek

nyertek, ezt a jó szokásukat azóta is megtartották (lásd az olaszok elleni, igaz, nem mindig meggyőző produkciójukat).

Négy év múlva jött a visszavágó, a nekünk oly szomorú emlékű mexikói világbajnokság elődöntőjében, ám akkor már elmaradt a dráma: a németek az elején rúgtak egy gólt (Brehme szabadrúgását csúnyán bevédte Bats kapus), a franciák azután már hiába hajtottak az egyenlítésért (a legnagyobb helyzeteiket talán pont Battiston hagyta ki). A németek végig veszélyesen kontráztak, s végül az utolsó percben rúgtak még egyet, Rudi Völler jóvoltából, aki lazán átemelte a rokonok elé kijövő Batsot, majd az üres kapuba gurított. Mondanunk sem kell: a németek végül mindkét vb-döntőt elvesztették.

A két évvel ezelőtti meccsükre, gondoljuk, már jóval többen emlékeznek: akkor is a németek győztek, éppenséggel 1-0-ra egy Mats Hummels-fejesgóllal, ezzel ejtették ki a franciákat a brazíliai vb negyeddöntőjében, s ki ne tudná, végül a kupát is elvitték. A két szövetségi kapitány azóta is a helyén van: Didier Deschamps ezúttal is

a kis malac Joachim Löw eszén próbál túljárni.

Érdekes, hogy az akkori német kezdőcsapatból heten most is a pályán fogják hallgatni a himnuszokat, hozzájuk jön még az akkor csereként beállított Götze, s csak azért nem maradtak többen, mert pont a gólszerző Hummels (sárga lapok) és Khedira (sérülés) kénytelenek kihagyni a meccset. A francia csapat kicsit jobban kicserélődött azóta, ott csak öten maradtak az akkori kezdőből, hozzájuk jön még a két éve csereként beállított Koscielny és Giroud. Persze azóta sokat javult a játékuk, habár ebben a sorozatban sem tudták egyenletesen magas minőségben produkálni magukat, s egyelőre még csak jó félidőket produkáltak (mostanáig ez is elég volt). De a néha tétovának tűnő, kulcsjátékosaiktól (Hummels, Khedira, Gomez) megfosztott németek ellen végre ki fogják hozni magukból a maximumot – reméljük, ezúttal Griezmann sem fog sírva lejönni a pályáról, s végül a franciák mennek tovább a döntőbe. Viszont a dráma, esetleg a hosszabbítás talán ezúttal sem marad el.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.