Vegyes, mondom, de jól vegyes, a munkák színvonala igencsak változó, néha arra gondolok, hogy csak a jól ismert (ismerni vélt) szerző személye tartja egyben őket. A hullámzó, elegyes írások mégis visznek magukkal, nem vonszolnak, nem ugranám át egyiket sem, még a szerintem igen gyengécskék is olyanok, amiket szívesen olvastam el.
| ||
Van itt minden: kész és erős novella, harmatos, kínnal született írás, és versek, versek, versek. Persze nagyon nehéz megmondani, valóban milyen versek ezek. Már a fülszöveg is hangsúlyozza, hogy Bukowskit költőként a beatekhez sorolták, de ez a sorolás sántított (mint szinte minden az ő esetében), hiszen hiányzott belőle a beatek elemi dühe: ő nem akart világot megváltani, magát sem akarta megváltani, a nőket sem, akik körülvették. A kérdésem sokszor inkább nem is a milyenségre, a kategóriára vonatkoznak, sokkal inkább arra: egyáltalán versek-e ezek. Némelyik minden bizonnyal az, a szándék is az, kis sorok, néha csak egy-egy szó külön sorba törve. De sokuk olyan, mintha csak egy kitépett lap lenne valami jegyzetfüzetből, egy megmaradt feljegyzés, egy odafirkantott megfigyelés. Azt is el tudom képzelni, hogy egyes darabok azok is, Bukowski nem volt az a szerző, aki szigorúan őrködött volna az írásművei felett, csak írt, félrehajított, elküldött és megtalált. A maradékot meg szerkesztők szedték össze innen-onnan.
Azért is gondolom néha, hogy nem műnek készült egy-egy szöveg, mert a készeket, a valódiakat rögtön fel lehet ismerni. De azok, amik csak akár egy fecnin megmaradt jegyzetnek tűnnek, azoknak is megvan az értéke. Úgy olvastam őket, mintha a szerző üzenetei lettek volna, naplódarabkák, töredékek, beszédes firkák. A kiemelkedő egy-egy vers után olyanok ezek, mint az illusztrációk: szöveggel rajzolnak valamiféle alátámasztást az életműhöz. Ezekben nincs sűrítés, a képek, metaforák, ilyesmik amúgy is távol állnak az egésztől. Néha szét-szétfutkosnak a gondolatok, mintha nem is egybetartoznának, de a kirakós darabok mégis illeszkednek valahová: kiegészítik, árnyalják, finomítják mindazt, amit a nagy iszákosról tudunk. (Jó segítség ebben a remek kötetszerkesztés, ami nem látványosan, de következetesen szedi blokkokba az írásokat, indulva a gyerekkori tapasztalatoktól a munkáséveket feldolgozó szövegeken át a lovis emlékekig, külön emelve az írásról magáról szóló futamokat és a hírnévhez való viszony taglalását.)
Kedvenc versem tőle a nagy léha című, ami egy klassz kis életmottó, amikor olvasom, látom magam előtt a trógert, aki eljut odáig, hogy kimondja: „nagyon szerettem magam, és / a léhaságom, / és úgy tűnt, / ők is: / mindig elmentek / de majdnem / mindig / visszajöttek.” Ez a „majdnem mindig” a kulcs számomra, ebben a majdnemben van a szomorúság, ezt a majdnemet járja körül sokszor, sok oldalról, de közben ez a majdnem hozza elő belőle a szövegeket.
Akkor gyenge, mikor – akár a kamaszok – nagy igazságokat akar megfogni (pl. „nekünk kell / a saját fényünkkel / a sötétséget / megvilágítani stb.), hiszen ő a kis igazságok, a saját igazságok mestere. Mindig mindenén átüt az önéletrajziság, a saját élmény, és akkor az igazi a hangja, mikor ebből indul, és idáig érkezik. Különösen kedvelem a néha könnyebb valaki mást megölni című verset, ami olyan, akárha novella lenne. (Sok verse ilyen, néha nem is értem, miért kell eltördelni a sorokat, hiszen egy-egy egyperces is lehetne inkább, történetet mesél, nem pillanatot, érzést fog meg…)
Akkor jó, amikor vallomásos, és kisüt a sorokból a minden önsorsrontás (mert bár ugye nem sikerült soha megölnie magát, mégis csak sikerült: az alkoholizmussal, mert hiába leukémiában halt meg, azért a ledöntött mennyiségnek lehetett köze ehhez is) ellenére érzett hatalmas, már-már legyőzhetetlen, ám érdekes módon szinte csak az utolsó években kivirágzó életszeretet. „aztán ittam egyet Fletcherre / aztán ittam egyet / a kurvára / arra a kurvára, aki folyton olyan rondán beszélt / és akinek olyan ronda segge volt / aztán ittam az öregre / erre az öreg emberre, / aki végre rájött, / hogyan tud kedves / lenni / magához.”
