A nagy léha

KOmplett

Charles Bukowski Vegyes felvágott címmel megjelent könyve a szerző életének utolsó tíz évében írt prózai és verses munkáinak gyűjteménye. Vegyes élmény – több szempontból is.

Vegyes, mondom, de jól vegyes, a munkák színvonala igencsak változó, néha arra gondolok, hogy csak a jól ismert (ismerni vélt) szerző személye tartja egyben őket. A hullámzó, elegyes írások mégis visznek magukkal, nem vonszolnak, nem ugranám át egyiket sem, még a szerintem igen gyengécskék is olyanok, amiket szívesen olvastam el.

false

Van itt minden: kész és erős novella, harmatos, kínnal született írás, és versek, versek, versek. Persze nagyon nehéz megmondani, valóban milyen versek ezek. Már a fülszöveg is hangsúlyozza, hogy Bukowskit költőként a beatekhez sorolták, de ez a sorolás sántított (mint szinte minden az ő esetében), hiszen hiányzott belőle a beatek elemi dühe: ő nem akart világot megváltani, magát sem akarta megváltani, a nőket sem, akik körülvették. A kérdésem sokszor inkább nem is a milyenségre, a kategóriára vonatkoznak, sokkal inkább arra: egyáltalán versek-e ezek. Némelyik minden bizonnyal az, a szándék is az, kis sorok, néha csak egy-egy szó külön sorba törve. De sokuk olyan, mintha csak egy kitépett lap lenne valami jegyzetfüzetből, egy megmaradt feljegyzés, egy odafirkantott megfigyelés. Azt is el tudom képzelni, hogy egyes darabok azok is, Bukowski nem volt az a szerző, aki szigorúan őrködött volna az írásművei felett, csak írt, félrehajított, elküldött és megtalált. A maradékot meg szerkesztők szedték össze innen-onnan.

Azért is gondolom néha, hogy nem műnek készült egy-egy szöveg, mert a készeket, a valódiakat rögtön fel lehet ismerni. De azok, amik csak akár egy fecnin megmaradt jegyzetnek tűnnek, azoknak is megvan az értéke. Úgy olvastam őket, mintha a szerző üzenetei lettek volna, naplódarabkák, töredékek, beszédes firkák. A kiemelkedő egy-egy vers után olyanok ezek, mint az illusztrációk: szöveggel rajzolnak valamiféle alátámasztást az életműhöz. Ezekben nincs sűrítés, a képek, metaforák, ilyesmik amúgy is távol állnak az egésztől. Néha szét-szétfutkosnak a gondolatok, mintha nem is egybetartoznának, de a kirakós darabok mégis illeszkednek valahová: kiegészítik, árnyalják, finomítják mindazt, amit a nagy iszákosról tudunk. (Jó segítség ebben a remek kötetszerkesztés, ami nem látványosan, de következetesen szedi blokkokba az írásokat, indulva a gyerekkori tapasztalatoktól a munkáséveket feldolgozó szövegeken át a lovis emlékekig, külön emelve az írásról magáról szóló futamokat és a hírnévhez való viszony taglalását.)

Kedvenc versem tőle a nagy léha című, ami egy klassz kis életmottó, amikor olvasom, látom magam előtt a trógert, aki eljut odáig, hogy kimondja: „nagyon szerettem magam, és / a léhaságom, / és úgy tűnt, / ők is: / mindig elmentek / de majdnem / mindig / visszajöttek.” Ez a „majdnem mindig” a kulcs számomra, ebben a majdnemben van a szomorúság, ezt a majdnemet járja körül sokszor, sok oldalról, de közben ez a majdnem hozza elő belőle a szövegeket.

Akkor gyenge, mikor – akár a kamaszok – nagy igazságokat akar megfogni (pl. „nekünk kell / a saját fényünkkel / a sötétséget / megvilágítani stb.), hiszen ő a kis igazságok, a saját igazságok mestere. Mindig mindenén átüt az önéletrajziság, a saját élmény, és akkor az igazi a hangja, mikor ebből indul, és idáig érkezik. Különösen kedvelem a néha könnyebb valaki mást megölni című verset, ami olyan, akárha novella lenne. (Sok verse ilyen, néha nem is értem, miért kell eltördelni a sorokat, hiszen egy-egy egyperces is lehetne inkább, történetet mesél, nem pillanatot, érzést fog meg…)

Akkor jó, amikor vallomásos, és kisüt a sorokból a minden önsorsrontás (mert bár ugye nem sikerült soha megölnie magát, mégis csak sikerült: az alkoholizmussal, mert hiába leukémiában halt meg, azért a ledöntött mennyiségnek lehetett köze ehhez is) ellenére érzett hatalmas, már-már legyőzhetetlen, ám érdekes módon szinte csak az utolsó években kivirágzó életszeretet. „aztán ittam egyet Fletcherre / aztán ittam egyet / a kurvára / arra a kurvára, aki folyton olyan rondán beszélt / és akinek olyan ronda segge volt / aztán ittam az öregre / erre az öreg emberre, / aki végre rájött, / hogyan tud kedves / lenni / magához.”

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.