Isak Dinesenről, azaz Karen Blixenről ment a csevegés, Dahl és a furcsa hölgy között, Afrikában, ahol annak idején a fiatal szerző kiküldetésben dolgozott, még a háború előtt. Ennek a nőnek igen sok indokolatlan félelme volt (rokon lélek!), például az ujjpara is. „Az ujjak undorító, piszkos tárgyak – mondta. – Gondoljon csak bele, mi mindent csinál velük!” Így ő semmit nem csinált az ujjaival, és ez az elővigyázatosság és bűvészkedés szinte az egész napját kitöltötte. De ő csak kiragadott személy, a félelme tetszett meg, hiszen önéletrajzi írásainak tanúsága szerint Dahlt egész életében ilyen figurák vették körül.
| ||
Nagy kedvencem egy hajóúton vele lévő útitársa, aki nyilvánvalóan nagy titkot rejtegetett. Azt, hogy szégyelli kopaszságát, illetve nem vállalhatja a szikhek előtt, hiszen ott a haj minden, a hatalom, az erő szimbóluma, így nem állnának szóba se vele. Így hát nagy ravaszul úgy oldotta meg ez az illető a dolgot, hogy állandóan négy parókát cipelt magával, hogy mutathassa, az ő haja nő, és havonta egyszer elment borbélyhoz (és akkor újra az elsőt vette fel), hogy senkiben semmi gyanú ne ébredhessék.
Dahl önéletrajzi írásai azt mutatják, hogy gyerekként sem volt már semmi szimpla és egyszerű körülötte. Ami persze világosan mutatja, hogy ő nem volt szimpla és egyszerű, hogy máshogy, vidámabban, kifordítottan, derűsebben forgott az agya, mint a társainak, hiszen voltaképp alig élt meg mást (illetve nem radikálisan mást), mint a kortársai, mégis sikerült egyszerűen másképp megélnie. Vagy legalábbis az írásaiban másképp lefordítani.
Ő az a típusú szerző, akit úgy irigylek. A fantáziadús szerző. Sokat gondolkodom azon, min múlik, kinek lesz színes a fantáziája, és ki tud csak a realitáshoz közel alkotni. (Én ez utóbbi vagyok.) Minek kell másképp működnie, min múlik a dolog? De ez valószínűleg tényleg képesség, hajlam, velünk született dolog. Gyakran figyelem a csecsemőket. Némelyiket iszonyú könnyű megnevettetni, elég csak eléjük állni, és előjön az a semmihez sem hasonlítható babanevetés, míg másoknál rázogathatod a csörgőt, míg be nem áll a vállad, vághatod a mókás fejeket: ha nem kezd el zokogni, jó esetben unottan elalszik.
Azt gondolom, Dahllal a megfigyelőképessége, a kedélye vele született, és ezért is jobb a memóriája, mint sokunknak, és ezért volt képes egész életében és művében megőrizni egyfajta okos gyermeki nyitottságot és hangoltságot, ami miatt mindenki annyira szereti. Ezért tud ennyire kifordítottan, megbicsaklottan, több oldalról fogalmazni, amitől sosem lesz szimpla, amit kapunk tőle. Két életrajzi könyve a legkedvesebb olvasmányaim közé tartozik.
Annyi idézetem van tőle, mint senki mástól, de most csak két dolgot fogok kiemelni.
Miért szeretem Roald Dahl orrát?
Nézegetem a fényképeit, igen jóképű volt, magas, tipikus brit fejjel, csak ne lenne az a furcsa orr! Ám miután az „orrok” története feltárult előttem, így vált a szerző igazán jóképűvé a szememben. A kis Dahl családja Norvégiában vakációzott, mikor a kisfiú orra fájni kezdett. Jött a doktor, és érzéstelenítés nélkül operálta meg. „Ez itt az orrpolipod” – dobták elé aztán a véres masszát. „Mindez 1924-ben történt. Akkoriban a mindennapos gyakorlatnak megfelelően a gyerekek orrpolipját és manduláját is altatás nélkül vették ki. Vajon mit szólnának ma, ha így műtenének az orvosok?” – kérdi később a szerző.
Nem sokkal ezután a nővére autójába szálltak. „Kapott kétszer félórányi vezetőleckét attól a férfitól, aki leszállította az autót, és a felvilágosult 1925-ös évben ezt teljességgel kielégítőnek találták.” Lehet, hogy másnak elég volt, ők mindenesetre egy árokban landoltak, ahol Dahlnak leszakadt az orra. „Nem maradhat orr nélkül egész életében – mondta a doktor anyámnak. – Márpedig úgy lesz – mondta az anyám. – Badarság mondta az orvos – vissza fogom varrni.” Azért ez az édesanya is érdekes karakter lehetett. Persze egy szülőnek a gyermeke mindenképp gyönyörű, na de hogy egy mondattal lemondjon valaki egy kisfiú orráról – nos, ez mindenesetre legalábbis bizarr. És ha akkor nem varrják vissza az addigra már alaposan meggyötört érzékszervet, akkor a háború alatti katonai bevetésen el sem tudta volna veszíteni újra. Ám ott is visszavarrták, és az orvos azt ígérte neki, olyan orra lesz, mint Valentinónak. Hát… Ha nem is lett valami mestermunka a végeredmény, nekem Dahl orra őt magát jelenti. Fura, különös, egyszerűen ráfut a tekintet, úgy működik az orra a fején, mint a szövegei: természetesen akarják a figyelmet.
A mindennapi boszorkányok
„Nézd figyelmesen a szemét, mert egy igazi boszorkánynak másmilyen a szeme, mint a tiéd vagy az enyém. Nézz bele a szeme közepébe, ahol mindenki másnak egy kis fekete pötty van. Egy boszorkánynál az a kis pötty folyamatosan váltogatja a színét, a közepén pedig tűz és jég táncát fogod látni. Ezzel egész testedre hideglelést tud küldeni.” 1983-ban Dahl a Boszorkányok című könyvére kapta meg a legjobb kortárs brit szerzőnek járó Whitbread-díjat. Ezzel furán vagyok, én másra adtam volna, ha nem forogna sok minden a kesztyűk és a parókák körül e kis műremekben, talán nem került volna az első helyek egyikére nálam.
Ám talán ez volt az a munkája, ami kedvet csinált nekem ahhoz, hogy felnőtteknek mesét írjak, hiszen a Boszorkányok is szólhat minden korosztálynak. (Amúgy Dahl legtöbb könyve ilyen, mese, és jó, hogy már gyerekként is olvastam őket, és felnőttként ugyanazokat megint újra, mert egészen mást jelentenek már nekem…) Megyek az utcán, nézegetem a nőket, belenézek a tükörbe, és látom, a kis pötty folyamatosan váltogatja a színét. Szeretem a hideglelést, jó nevetni utána, Dahl sokat segített, hogy legalább egy kicsit tudjak úgy nézni, mint ő…
