Van egy kedvenc sziklám a sziget túloldalán, ahonnan nem látszik semmiféle emberlakta hely, csak a tenger, és a messzeségben néhány foszlány – talán szigetek azok is, ahol hasonló nők üldögélnek a szeptemberi napsütésben. Oda járok gondolkodni és írni, vagy éppen csak kifekszem, mint egy gyík, tankolok a télre. Mióta itt vagyok, semmi értelmeset nem olvastam, értelmetleneket sem, egész nap csak sétálgatok, heverészek, végső esetben megírok egy-egy e-mailt. Direkt nem hoztam magammal semmit, de a függő már csak ilyen, olvasok a fejemből, beidéződnek a könyvek, pontatlan sorok és pontos hangulatok sorjáznak, a szél lapoz, hagyom.
És azt is hagyom, hogy beússzon nyugodtan hozzám egy-egy regény, és a bennem leképződött emlékével hasson rám. Tegnap épp a Bovaryné jött megint, mígnem megláttam egy magányos vitorlást. Viszonylagos szélcsend volt, lassan araszolgatott a vízen, a látvány számomra szürreális volt, de tudom, hogy csak azért, mert szemüveg nélkül esélytelen vagyok. Nőket véltem a fedélzetére, sok nőt, akiken nincsen ruha, kezükben egy-egy pohár, nevetnek, nem törődnek semmivel. Aztán egy férfit is gondoltam melléjük, egy kapitányt, aki kézben tartja őket. És rögtön új könyv nyílt ki bennem, a kedvenc Llosám, a Pantaleón és a hölgyvendégek.
| ||
Ezeket a nőket viszik valahová – szövögettem tovább a hálót, annyi itt a lakatlan sziget, netán működik rajtuk egy titkos bázis, ahol a katonák nőkre vágynak. (Persze ez meg az én betegségem, miért ne hajókázhatna valaki csak úgy, miért kell mindenben célt és munkát látnom…) És ha így van, kell az ellátmány, és valakinek meg kell azt oldania. A Pantaleón abszurditása mindig lenyűgöz, és ez a nyelvnek is köszönhető. A sorjázó, de mindig egy kis mozzanattal továbbvivő igék, a fülledt, erjedő szavak egymásutánja, amiben mégis összeáll egy izgalmas rendszer, igazi remekművé teszik a regényt. Persze az úgynevezett mondanivaló elég egyszerű, mármint hogy vannak emberek, akik mindent képesek végrehajtani, ha megkapják parancsba, illetve olyan emberek, akik szeretik tudni, mi a feladatuk, hogy tudják mihez mérni magukat és a munkájukat. (Egyébként én is tipikus alkalmazott vagyok, főnöknek nem való. Pantától annyi különböztet meg, hogy nekem nem mindegy, mi az ukáz…)
Nemrég olvastam Himmler életrajzát, és a sok hasonlóság mellbevágó. Van egy feladat, amit a lehető legjobban végre kell hajtani. Ahogy olvasom, Himmler a magánéletben – legalábbis a családjával – nagyon kedves és gyöngéd volt, a faji őrület is csak később uralta le az elméjét. Mindenképpen meg akart felelni a „főnöknek”, mindegy, mi ennek az ára. Még azt is elhitette magával, hogy nincs is ára: hiszen nem emberek, akiket kiirt. A feladata és a beteggé vált elméje mozgatta aztán: mert nem lehet kivonni magunkat a tetteinkből. Mint ahogy Pantaleón sem képes erre…
(A kép Fajgerné Dudás Andrea Júlia képzőművész kiállításában készült. Én lehetnék Pantaleón felesége, kinek szívét kirágták a hangyák – Szilas Rita tervezte a ruhám –, és Andrea a „hölgyek” közül az egyik, akire a saját képmásai szinte rádőlnek, alakját felnagyítják azzal, hogy megtöbbszörözve táncolnak az árnyékában.)
