Jonathan amúgy igen halk szavú ember, nevetni sem igen láttam még, és nem a fantasztikus közbeszólásairól ismert. Így hát nagyon vártam, mivel fog előrukkolni. Mint Nathan, ő is tematizálta a szerinte jópofa kalandokat, és előre figyelmeztetett, hogy mindegyik története háziállatokhoz fog kapcsolódni.
Jonathan többgenerációs családban nőtt fel, és igen sokat volt együtt nagydarab, kedves, jóságos nagyapjával. Sokat sétálgattak és játszottak együtt, gyakran látogattak el együtt az állatkertbe is. A nagypapa mindig is a madarakat szerette, igen gyakran időztek hát a madárházban. Ez az ember egyszerűen mindent tudott ezekről a kedves lényekről, a latin nevüket, a szokásaikat. Mesélte, hogy fiatalabb korában madármegfigyelő volt, órákat tudott eltölteni kis barátaira várva.
Amíg Jonathan pici volt, a család ellenezte, hogy háziállatot tartsanak, így a nagypapának csak a vágyakozás maradt. Ám egy nap, mikor a kis Jonathanból kamasz fiú lett, eljött a nagypapa ideje. Együtt mentek hát el a kisállat-kereskedésbe, és vették meg a gyönyörű papagájt, a később csak Percinek becézett Percivalt. Nos, ez a szárnyas ezután igazán nagy becsben állt, ennek a papagájnak megvolt mindene: szépiás csőrkoptatója, impozáns kalitkája, vitaminrúdja. Válogatott csemegékkel tömték, hetente kapott salátaleveleket, friss almát, volt kis fürdőtálja. A nagypapa barátjaként kezelte, beszélt hozzá, úgy tűnt, ez a tarka tollú állatka a mindene. Egy téli reggelen Percit a kalitka alján találták. És a nagypapa csak ennyit szólt: „A madár kimúlt”, majd betekerte Percit egy újságpapírba, és rádobta a kandallóra. A kis Perci csak aludhatott, ugyanis a lángokra vetve azonmód elkezdett csapdosni a szárnyával, de már későn. Kimúlt valóban.
Jonathant – mint mesélte – nagyon megviselte az eset – így kisírta a szüleitől az orosz hörcsögöt, Daisyt. Daisy szépségéről csodákat lehetett csak zengeni, Jonathan zengett is.
Bársonyos, simogatásra teremtett bundájáról, gyönyörű, pink színű szeméről, remek, játékos természetéről. Jonathan egy napsütéses nyári napon vígan jött haza a suliból. Éles kontraszt volt nővére szétsírt szeme. „Annyi történt – fogott bele Sheila –, hogy a szobád előtt elhaladva rovarzajra lettem figyelmes. Beléptem, és láttam, hogy szegény Daisy köré legyek gyűltek, ő pedig nem bír velük. Így hát fogtam a rovarirtót, és alaposan meglocsoltam az egész bandát, tűnjenek el a kis kedvenced körül.” Hiába akart az egyébként remek lány Sheila nyilvánvalóan jót, a legyek meg sem rezdültek. A pink szemű Daisy viszont: kimúlt.
Ekkor döntöttünk a halak mellett – folytatta Jonathan –, ám a már emlegetett nagypapa az egyik nap valamit elállíthatott a vízhőfok-szabályozón, mert reggelre felforrt a víz. Az összes szépséges vízi teremtmény, amely eddig lélegzetelállítóan cikázott a vízben, hassal felfelé pihent az akváriumsírban. Egy távoli rokon, aki épp a családnál vendégeskedett, tréfásan megjegyezte, hogy dobhatnának esetleg pár halászlékockát az alapba…
Nos, Jonathan eddig talán valóban elhitte, hogy ütősek a történetei, ám mielőtt az utolsóba belevágott volna, hirtelen elcsendesedett. „Lehet, hogy rá kellene néznem más szemmel is a családi legendárium eddig mókásnak tartott darabjaira – most kicsit úgy tűnik, mintha a legszorosabb hozzátartozóim állatokat ölnének, és mi ezen röhögnénk.” A barátnője vigasztalóan szólt közbe: „Emlékezz Cindyre! – mondta –, ő valószínűleg túlélte.” Jonathan szeme felcsillant: „Tényleg! És az valóban vicces! Mindezek után elhatároztuk, hogy legyen inkább a famíliának egy kutyája, az szép, nagy, nehezebben sérül, nem olyan törékeny, mint az apróbb állatkák.” Meg is vették hát Cindyt, az uszkárt. Gyönyörű, drága példány volt. Bevitték a házba, izgatottan. A kutya a nappali közepére szaladt, odapiszkított, és aztán elszaladt. Soha többé nem látták. „Talán így volt a legjobb – merengett Jonathan –, így megmaradt a remény, hogy Cindy valahol a mai napig vígan él…”
| ||
A harmadik angol fiú, aki eddig semmin sem nevetett, ekkor megszólalt, hogy neki is van valami a tarsolyában. Nos, az ő története is falat rengetően mulatságos volt. „Egyszer a Glastonbury Fesztiválon R.E.M.-koncert volt – kezdett bele –, iszonyú jó volt az egész, felfokozott volt a hangulat. Nagy küzdelmek árán, de sikerült az első sorba verekednem magam. És akkor egy ponton Michael Stipe lehajolt hozzám, és én megfogtam a kezét.” Itt sokatmondóan elhallgatott. „És? – kérdeztük mi –, aztán mi történt?” „Ez a legjobb sztori az életemben – folytatta –, mert a koncert után egy fickó odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nem te voltál a fickó, akivel Michael Stipe kezet fogott? És én az igazat válaszolhattam. Hogy de igen, én voltam!” És itt – nekem meg kellett kapaszkodnom – valóban nevetni kezdett. Szívből. Nos, számomra mindig csodálatos tapasztalat, hogy nem vagyunk egyformák…
