„Mit mondhatnék a választásainkról? Azért választottam ezt a történetet bármelyik másikkal szemben, mert ez az a történet, amelyiknek küzdök a befejezésével. Megérkeztünk, előttünk az összes részlet, és várjuk a záróakkordot. Nem egyszer érem el azt a pillanatot, hanem számos alkalommal, úgy látszik, ennek eléréséről szól az egész életem, és arra jutok, hogy nincs megoldás. El akarom mesélni újra."
| ||
Ez az idézet a Teher című, felkérésre íródott, mítoszokról szóló könyvből származik, de állhatna Winterson bármelyik más munkájában is. (E könyv amúgy szerintem nem az életmű csúcsa, néha szájbarágós, okoskodó, de mivel ez is önéletrajzi, érdemes elolvasni: segít színezni a karaktert.)
Próbálom megmagyarázni, miért mindegy egy kicsit, hogy melyik idézetet melyik könyvében találtam. Nem lesz könnyű, de talán segít, hogy megértessem magamat, ha szimplán arra utalok, hogy a szerző valamiképp állandóan ugyanazt meséli újra.
Mindig megtévesztő, csalóka érzés, ha egy írót – személyesen – szeretni kezdünk. Úgy értem, nem a szövegeit, hanem őt, a szerzőt magát. Mikor ismerni véljük, magunkban egyetértünk vagy vitatkozunk vele, egyszerűen azt érezzük, közel van, itt van, velünk van. Mondja valami neki tulajdonított hangon, amit mi is gondolunk, kész csapda, mert ki tudja, valójában milyen személyiség rejlik az elbeszélő álarca mögött. Ő? Nem ő? Fontos ez?
Nos, én általában azt képviselem, hogy nem fontos, a szöveg fontos, a szöveg szuggeráljon és beszéljen, de ne azonosítsuk magával a borítón álló névvel. Meg tudok őrülni attól, ha az olvasók kitartóan azon rugóznak, melyik regényalakom vagyok, úgy szenvedek-e, mint a verseim beszélője, ha rákérdeznek, tényleg minden héten másba vagyok-e szerelmes. Nálam még bonyolultabbá teszi a játékot, hogy a nyilvános megjelenéseim is szerepek, egy kitaláció, egy kreálmány áll színpadra vagy kamera elé, nem az én beszél, nem én beszélek.
Sokszor odajönnek hozzám egy-egy akció után, jelezvén, hogy nem értenek velem egyet. Ilyenkor közölni szoktam, hogy én sem, a szemek elkerekednek ilyenkor, próbálom kifejezni, hogy nem én nyilvánultam meg, nem engem hallottak. Akkor kit? A kérdés persze logikus is lehetne egyébként, ezért megtanultam türelmesen magyarázni. De Wintersonnál más a helyzet, ő egy hangon szól minden egyes könyvében, és bevallottan, hangsúlyozottan, aláhúzva magáról beszél, vall, minden egyes szövege egy kísérlet önmagának megfejtésére. De persze meglehet, hogy ez is egy maszk: egyetlen vibráló karakter, egy új személy megalkotása, és amúgy van távolság – de ez mindegy is, a mondatok, az összes könyv összes mondata egyben kiad egy képmást. Egy perszónát, aki makacsul, különböző írói eszközökkel, de mindig monomániásan ugyanazt mondja és mondja és mondja.
„A történeteket sokszor kiszíneztem vagy kitaláltam. Miért ne? Boldoggá tettem vele az embereket” – mondja A szenvedély narrátora. És valóban, olykor a boldogsághoz hasonló, egy nyugtalanító, zavaró belső örömhöz, amit Winterson makacsul ismétlődő témái okoznak. Mert egyszóval nemrég belezúgtam ebbe a szerzőbe, mindig ébren tartott, csak olvastam és olvastam, passzusonként ismételtem, újralapoztam, aláhúztam, sokszor magamra pillantottam a fejezetei által. Wintersont a mágikus realizmus brit képviselőjének tartják, és szerintem legjobb könyve A szenvedély, ez a napóleoni háborúk idején játszódó, furcsán elméleti és olykor riasztóan fojtott levegőjű könyv a vágy, a sóvárgás, a zsigeri, ösztönös, belső hajtóerőink természetéről.
Állandó témája – többek között – a történetek elbeszélhetetlenségének a kudarcát ábrázolni, annak a feszítő érzésnek a tükrében, hogy állandóan vágyunk a világos, egzakt, nekünk szóló változatokra. Winterson csökönyösen kérdez, makacsul körülír, kapaszkodik a témáiba, és mint Atlasz a terhét, tartja minden művében ugyanazt a maga vállán. Küzd a múlttal és küzd a jövővel, próbálja megvetni lábát a jelenben („Minden pillanat, amit ellopsz a jelentől, olyan pillanat, amit örökre elveszítettél. Csak a most létezik.”), de közben tudja, hogy nem lehet, lehetetlen minden, hiszen tudja, „hogy a halottak milyen hangosan kiáltoznak néha, de azt is tudom, hogy a halottak milyen mohón vágynak a figyelemre”.
„Ha elhagysz, szívem vízzé válik és elúszik az árral.”
A lánynak A szenvedélyben úszóhártya van a lábujjai között, amit mindig rejtegetnie kell, mint ahogy a háborúban a nemét is, hogy egyáltalán életben maradjon. Jeanette gyerekkora, és fiatal felnőttkora a kételyeknek, a személyiségének elnyomására, elrejtésére tett kísérleteknek a sora. (Érdemes ilyen szemmel olvasni még az ifjúsági regényét, a Gubancromot is, mert ebben is minden megjelenik.) Úszóhártyával a lábujjak között járni lehet a vízen, uralkodni az áron. Hogy hogyan tanulta meg Jeanette mindezt, azt a nemrég megjelent könyve, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális is mutatja meg – de erről egy külön írásban szólok még.
