Nem vagyok egy nagy háziasszony, az otthoni munkák, a háztartásvezetés egyáltalán nem erősségem, sőt, néha arra tippelek, igazándiból azt sem tudom, mi ez az egész. De mosni: szeretek. Sőt, imádok. Nem egy tevékenység ez nekem a sok közül, valódi érzelmek társulnak hozzá.
Három szennyestartóm van, külön gyűlnek a lakástextilek és a durvább anyagok, külön a finom holmik, és külön a különösebb törődést nem igénylők, de azért fontosak. Amikor a színek és anyagok szerint szelektálok, úgy érezhetem, van kontrollom az életem felett, legalább egy iszonyú fontos területet kontroll alatt tarthatok. És amikor a gép duruzsolni kezd, egy ideig nézegetem, ahogy forog a dob, ez megnyugtat. Ha lejárt a program, akkor jön az igazi ünnep. A durvább cuccokat simán dobom a szárítógépbe, ám a kedvenceim teregetem. Gondosan rendezem őket, élvezem a friss mosás illatát. Relaxált állapotba kerülök, és legyek bármilyen nem rajongott munka közepén, vagy éppen magánéleti krízisben, ezekben a pillanatokban rendben van az élet.
Az egyik barátnőm szintén mosásfanatikus, szokásos habkönnyű beszédtémánk a mosószerek és öblítők világa. Ő azt állítja, a parfümériában nem gondolkodik annyit, mint az öblítőspolc előtt. Egy-egy éjszakai, mosás utáni beszélgetés alatt olykor eljutottunk odáig, hogy lelkesen elemeztük, hogy számunkra a mosás a megtisztulás jelképe (Ágnes asszony), sőt, filozófiai értelemben az újrakezdésé. Egy-egy ilyen csevegés után kedvet kapunk egy újabb menethez, kétségbeesve keresünk legalább valami nyamvadt fürdőszobaszőnyeget, melegítőt, amit a dobba dobhatunk, akár egy hajnali órán is. Tudjuk, persze, hogy nem teljesen épelméjű dolog ez, de hiába minden érv, ez a mi pótcselekvésünk, a drogunk.
Érthető tehát, hogy a nagyon nagy bazmeg érzékenyen érintett. Két hétig nem volt mosógépem, két hétig. Elképzelhető, mi minden gyűlt be, a fürdőben már nem lehetett közlekedni, munkába álltak a bőröndök is. És hiába van annyi ruhám, hogy az több nő öltözködési igényét kielégíthetné, ilyenkor mindig csak az kell, ami a szennyes alján van, csak az. Ráadásul a harmadik nap környékén kezdtem úgy érezni, hogy mindez a munkára is hatással van, állandóan a gépen agyaltam, és egyszerűen még egy szimpla cikket sem tudtam befejezni. Mintha egy A energiaosztályú masina lenne a múzsám és a legjobb barátom. (Örömmel konstatáltam épp ezért, hogy ezzel a dologgal nem vagyok egyedül, mást is megihletett már ez a világ, például Soós Kata képzőművészt, aki egy egész kiállítást épített a témára, nem működő mosógépekkel.)
Nagyon gondosan választottam szerelőt, tanulva a mániás barátnőm példájából. Nem akartam egy olyan álmatlan éjszakát, mint az övé volt, mikor a netről lehalászott szakit hívta. Magából kikelve hívott utána: „Be volt rúgva, Orsi! Részeg volt! Röhögött, úgy kérdezte, hogy elromlott a mosógép, mi?! Nem mos, mi?! Haha! Komolyan mondom, félek beengedni a lakásomba.” Aztán a fickó remekül helyrepattintotta a szerkezetet, de gúnyos szavai a végén azért fájtak: „Nézze, kishölgy, ne tegye tönkre magát legközelebb, ha rakoncátlankodik a gépe, nem kell rögtön halottkémet hívni, van segítség!”, így én inkább olyan után vadásztam, aki a lelkemre is figyel. Így akadtam a honlapra, ahol a mester rögtön a címoldalon kifejtette, hogy ő pontosan érti: egy mosógép nem csupán mosógép, hogy egy háziasszonyt érzelmi szálak fűzik hozzá. Nem nyúltam mellé, már minden oké, tegnap délután óta az ötödik program megy. És ha ettől elmúlik a hetek óta tartó lehangoltságom, leszűröm majd a mélyebb tanulságokat is… Tiszta haszon.
