| ||
A legenda szerint a tipikus Rothschildként nevelkedett, gyönyörű nő egyszer New Yorkba látogatott. Addig is zenerajongó volt, nem vitás, ám ott egy pillanat alatt nagyot fordult az élete. Állítólag a reptérre tartván meghallgatott még egy számot, Thelonious Monktól a Round Midnightot, és aztán meghallgatta még egyszer, még hússzor, és többé nem tért haza, hiába várta jól berendezett élete, férje és öt gyermeke. Az élete gyökeres fordulatot vett, nem úgy élt már, mint egy arisztokrata, ráadásul úgy se, mint egy hétköznapi nő: onnantól fütyült mindenre, és a jazz illetve a jazz-zenészek körében töltötte napjait. Külön skandalum volt ez akkor, amikor a feketéket a legtöbb helyre be sem engedték…
Mindig nagy feltűnést keltett a bárónő (aki később férje nevét, a Königswartert viselte hivatalosan), mikor nyitott luxuskocsijában furikázta őket át a városon, át az Államokon. Nem is ment ez problémátlanul. De hát ő fütyült a problémákra. És az előítéletekre. És a szabályokra, legyenek azok társadalmiak, vagy éppen forgalmiak. (Életveszélyesen vezetett, az útra se nézve, szerinte ugyanis mélységes udvariatlanság nem arra tekinteni, aki éppen hozzánk szól…)
Minden jó muzsikusért rajongott, de egyvalaki lett, akire az életét tette. A Round Midnight szerzője, Monk. A bárónő mindent elkövetett, hogy a súlyosan drogfüggő géniuszt felkutassa, és aztán az életét boldogabbá tegye. (Monk se volt szimpla képlet, engedélyét sokszor bevonták a drogok miatt, hol őrjöngött, hol a munkába temetkezett, „Napokig nem aludt, csak kényszeresen járkált a szobákban, belekötött a barátaiba, és úgy játszott a zongorán, mintha a zene valami kínzó átokként kísérné” – írja róla a Time szerzője, Barry Farrell.) Furcsa hármas alakult így ki, mert Monk ugye nős volt, ám Nicának ez sem lehetett akadály. Ne a klasszikus szerelmi hármasra gyanakodjunk, hiszen itt semmi nem volt klasszikus. A könyvben gyönyörűen bomlik ki ennek a rendhagyó viszonynak a története, a Bárónő egyedülálló karakterével egyetemben.
| ||
Milyen nő volt Pannonica? „Akkor kelt, amikor besötétedett. A nappalokat veszni hagyta, igazából ki nem állhatta őket.” Rengeteg macskája volt, meg sem tudta számolni őket, volt, hogy hatszáz jószággal osztotta meg az otthonát. (Persze voltak kiváltságos cirmik is, azok bemászhattak mellé az ágyba, a többieknek be kellett érniük a ház kevésbé komfortosabb zónáival.) Semmit nem tartott meg a rangjához méltó megjelenésből sem, csak pazar gyöngysorát és pompás bundáit. Ha belépett valahová, „mintha megszólalt volna egy gong, bumm, azonnal elterjedt a híre, hogy itt a bárónő. Mindent bele kellett adni, mert ő is itt van…
Ült a méteres hosszú szipkájával a szájában, a világ legelegánsabb szőrmebundájában, és az ember rögtön tudta, hogy valamikor igazi világszépség lehetett” – írja róla Curtis Feller harsonaművész. „Nica szívesen költötte a pénzt: hiszen arra való. Amire vágyott, az a belépő volt egy másik életbe, és a zenészek pontosan ezt adták meg neki.” Segített, ahol tudott, óvadékot perkált ki, lakbérhátralékot, finom csemegékre és nívós italokra (valamint drogokra) hívta meg barátait, akik ezt főleg neki (és róla) írt számokkal hálálták meg. A könyv végén van egy lista e szerzeményekről, én most csak a nagy idol, Monk híres művét teszem ide:
A könyv szerzőjét, Hannah-t egyszerre nyűgözte le lázadó nagynénje, és egyszerre rettentette el némelyik felismerése vele kapcsolatban. A könyv nagy érdeme, ahogy az írónő végigvezet saját vívódásain, ahogy a jellemző részleteket, finomságokat tálalja. Nem fél a negatívumoktól, nem fél valóban belemerülni és elgondolkodni a családjától elhajló sorson. Makacsul és következetesen halad, óriási felkutatott anyagot mozgat meg úgy, hogy közben a könyv sosem lesz ettől megterhelt, unalmas vagy nyögvenyelős. Voltaképpen egy gondolat indította az egész nyomozást, miszerint el lehet-e valóban tépni minden, a múltunkhoz kötő szálat. „Fiatalkori énem egyik fontos kérdése vezérelt a munkában: Nica sorsa bizonyítja-e, hogy az ember meg tud menekülni a múltjától? A felszín persze azt mutatja, a dédnagynéném mindent megváltoztatott maga körül, más hitet, más országot, más társadalmi osztályt és más kultúrát választott magának. Családja hálóján kívül egy olyan világban teremtett magának új életet, amelyet igen kevesen értettek. Nica mert különbözni mindenki mástól. Húsz évvel később már úgy látom, a teljes menekvés lehetetlen. Az életünk (…) már jóval azelőtt elnyeri formáját, mielőtt megszületnénk. Lényünket minden részében meghatározzák a DNS-szálak, a családtörténet, az örökölt személyiségjegyek. Nica szorosan kötődött a családjához, gyakorlati szempontból a pénz köldökzsinórjával, érzelmileg pedig a közös tapasztalatok révén.”
Kitűnő életrajzi munka ez, és nem csupán azért, ahogyan bemutatja hősét. Jóval túlszalad a karakteren, és olyan kérdésekhez vezet, amiket mindenkinek fel kell tennie magának. Hiszen mindannyiunkat kötnek és engednek a családi hagyományok, és nagyon izgalmas lelki munka felfedezni, mit tettünk mi hozzá ahhoz, ami utánunk marad.
