A regény történetének magva egy japán népmese, melynek két fő motívuma a mohóság és a szerelem, miképp Ness munkájának is. Az ajánló szerint a mű egyfajta karikatúráját adja az életközépi válság összes tünetével küszködő férfi minden nyavalyájának, miközben csodás módon rátalál a nagy érzés, ami ilyen teljességében eddig elkerülte őt. A fülszöveg is óvatosan bánik a szavakkal, „mesés irányt vesz élete”, írják szegény hősünkről, George-ról, és olvasás után csak köszönni tudtam a leleményes magyar szerkesztő óvatosságát, ugyanis elkerülte a kézenfekvő kifejezést, a mágikus realizmusét, amivel Ness olyan szerencsétlenül kísérletezik.
| ||
Maga a felütés – ha nem lenne az első fejezet is olyan ügyetlenül, körülményesen fogalmazva megírva – még jó start is lehetne. George egy éjjel fájdalmas zajra ébred, és a kertjében egy nyílvesszővel átszúrt szárnyú darura bukkan. Megmenti a madarat, aki így tovább tud szárnyalni. Másnap a kis nyomtatóüzemében a hobbijával foglalkozik (könyvlapokból készít kollázsokat) besétál egy nő, aki szintén hobbiművész, csak ő éppen madártollakkal kísérletezik, és kiderül, hogy a kétfajta szenvedély, amik önmagukban művészi teljesítménynek kevésnek bizonyultak, együtt elképesztő műalkotássá válnak.
Bár szenvedtem az iszonyú mondatszörnyektől, a találkozás maga, az ebből kibontható lehetőség felcsigázott. (Gyanakodhattam volna pedig, mert olyan nincs, hogy ha valaki sután, olykor rossz értelemben vett költőiséggel pepecsel egy-egy semmiséggel, akkor a megtalált nagy őt a helyén kezeli. Nem, nincs ilyen, hiszen aki úgy indít, hogy hősének pisilési (igen, így fogalmazva) szokásait taglalja totál feleslegesen, de szerinte jellemfestő erővel hatóan rögtön a második oldalon, és aztán olyanokba fut bele váratlanul, hogy „ösztönösen cselekedett, valami olyasmit érezve, hogy ha habozik, az a valami, bármi legyen is, valahogy elillan, szertefoszlik, mint egy elfeledett szerelem”. Jaj, igen, végig ezekben a regiszterekben maradunk, oly gyakran belefutunk a fellengzősségbe és a nyálas, coelhós megmondásokba, hogy lassan immunissá válunk.
De a dolog ott lesz igazán szép, amikor a szerelem elkezd kialakulni a nő (Kumiko) és George között. Az asszony persze titokzatos, rébuszokban beszél, agytépő módon. Csak egy kis ízelítő az első párbeszédekből. „– Ki vagy te? – Kumiko. És te kis vagy? – Őszinte leszek – felelte George. – A leghalványabb fogalmam sincs.” Vagy: „– Készen vagyunk? – kérdezte George. – Számítana, ha nem lennénk? – felelte Kumiko.” A nő persze a múltjáról hallgat, „Mindannyiunkat értek fájdalmak, nem szeretném újraélni őket” stb. stb… Ennél a pontnál már belenyugodnánk, hogy oké, egy ilyen lektűrt olvasunk, vannak, akik szeretik az ilyet, de onnantól jönnek az igazi csemegék. A regény jó részét alkotják a talán Kumiko által írt harminckét részes legenda fejezetei. Na, azok már tényleg fájtak. Egy tűzhányó és egy úrnő pusztító szerelméről összehordott igazi giccshalmaz, hangzatos és szándéka szerint talányos és mélységesen elgondolkodtató mese, aminek a célja talán a nő eddigi szenvedéseire rávilágítani.
Közben a közös képek nagyon sikeressé válnak, „csillagászati összegekért” veszik meg őket, a műgyűjtők követelni kezdik a folytatást, a pár számláján csak gyűlik a pénz. De még mindig nincs vége, Ness nagyon-nagyon sokat akar a könyvbe zsúfolni, a végén játszani szeretne az olvasókkal is, gyermeteg módon. Nem akarom lelőni a poént, de a csúcspontnál (azért nevezem annak, mert látványosan annak van szánva) egy esemény öt különböző variációban van leírva, hiszen ugye bármi lehetne, és bármi lehetett volna. (Aztán persze annál is rosszabb lesz minden, mint amire számítottunk, igazi könnyezős melodrámába csöppenünk, de ekkor már tényleg nem várunk semmit…)
Ha csak ennyi lenne, egy rossz könyv, akkor nem is írtam volna róla. Épp azért bosszant, mert részeiben ott van benne egy remek regény magja. A férfi lányának, Amandának ügyesen felskiccelt alakja, szeretőjének, Rachelnek jól eltalált figurája, a giccstengerből néha váratlanul felbukkanó éles és okos megfigyelések ügyes megfogalmazása és körülírása, ritkán a humor. Valamint a szerző képessége arra, hogy vigye az olvasóját, ami még így is működött valamelyest, hiszen nem csaptam le rögvest a könyvet, bár ehhez hozzátartozik az is, hogy én sajna abba a típusba tartozom, hogy amit elkezdek, azt már végig is nyomom…
