Egy mese három arca.
1. Az ellopott borsószem
| ||
„A királyfi nyomban feleségül vette a lányt, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki” – ér véget a híres Andersen-mese. Nos, én tudom, hogy igenis ellopta valaki. De nem ám azért, hogy később a segítségével párra leljen, hanem azért, hogy kipróbálja magát. Hogy mennyit érez. És meddig. Én voltam a tolvaj, és nem bánom, bár az álmaimmal fizettem érte. S hogy miért kellett? Nos, én még kislányként sem voltam hercegkisasszony, sosem számíthattam a fele királyságra. Nem sürgött körülöttem senki, hogy a kényelmemet keresse, így aztán királyfiak se mérkőztek meg a kegyeimért. Persze nem volt mesétlen ez a gyerekkor, csak éppen szimplább mesék töltötték meg, reálisabbak, kézzelfoghatóbbak. És különben is: ha egy álmot kézbe veszünk, már nem álom többé, sima tárgy, a szavak elmenekülnek tőle. Szükségem volt szavakra, képekre, színekre. Hogy túllássak az ébrenléten.
A borsószemet először a matracom alá tettem. Egy régi szerelmem emléke volt, sikoltva ébredtem fel. Két matracot tettem rá. A gonosz borsó alakot váltott, halott szüleimmé vált, mindkét matrac izzadságban úszott reggelre. Dunyhák, vatták, minden jött, amit találtam, de a gonosz borsó addigra feltöltekezett a félelmeimből, rettegtem már akkor, ha az éjszakára gondoltam. Lidérc-borsó, szellem-borsó, örökké éhes borsó, kemény és feltörhetetlen. A könyörgésre nem hallgat, a könnyektől csak keményszik. A könnyelmű lányból inszomniás őrültet csinált. Aki már akkor is érzi a borsót maga alatt, ha idegen ágyban alszik, akkor is fél, ha éppen nincs mitől. Én nem vagyok és nem voltam soha Borsószem hercegkisasszony. Nem vagyok érzékeny, túlérzékeny, amit ki kell csikarnom magamból, segítséggel teszem. A borsó segít, ezért, bár bánt, mégis szeretem. Ha gyötör, legalább történik valami! Kicselezem, gondoltam egy nap, és jöttek a gyógyszerek. Egy ideig hatottak. Kicselezem, gondoltam később. Kidobtam minden vastag védődunyhát, védőmatracot, csupasz háttal feküdtem a borsóra. Reggel bámultam a kinyílt sebet. Ami minden éjjel újra s újra felszakadt. Egészen addig csináltam így, míg második bőrt sikerült növesztenem, keményet, ellenállót. Aminek már nem ártott az ellopott, hideg szívű borsó. Sőt, már hiányozna is, ha elvennék.
2. Réka meséje a borsóról
| ||
„Borsószem királykisasszony hiába terít maga alá 125 dunyhát, mégis nyomja valami. Érzi, hogy összes kényelme, öröme ellenére is ott van minden története mélyén az a kis borsószem, amely nem enged neki nyugtot. Ez a történet kislánykorom óta nyom. Hiába pakoltam rá 125 párnát, sosem tudott nyugton hagyni. Magamat is sejtem csupán, tapogatok több mint 40 éve a sötétben. Valami végtelen bizonyossággal azzal kapcsolatban, hogy ez egy gyönyörűséges élet itt. Persze, hogy rengeteget fáj, de azt hiszem, a borsó az oka… Végül is a királylány nagyon szerencsés azért, mert roppant érzékeny. Sokan nem is érzik, hogy van ilyen borsójuk. De mi is ez a borsó – nekem…? Az egyetlen és lényegi kérdése az életemnek, hogy ugyan ez itt miért?
Nekem rengeteg ilyen borsóm van, főztem levest is belőlük, amit mind konzervdobozokba tettem. A borsószemek és a konzervdobozok azt üzenik: a »dolgok« létező legutolsó pontjáig kell elhatolnom, és ITT megállni. Azt hiszem, már itt vagyok, és itt leülök. Persze közben zajlik az élet, csinálom. De mégis, miközben csinálom, van valaki bennem, aki nem csinálja. Nem értem, sosem fogom megérteni.”
3. Altatódal, álmatlanoknak
| ||
Megfordulok, nem én akartam,
megfordulok, nem én – megint.
A napszakok egymásba oldva,
s az űr figyel, de nem segít.
Milyen színes, ahogy nem alszom!
Hogy vibrál mind a pink, a kék!
Az álmatlan csak érzi persze.
Hisz nem tudja kinyitni a szemét.
Több csillag nem kell! Túlzás már ez is.
Nap fénye piszkál, Hold-ezüst motoz.
Most menni fog, hiszem, de mégsem.
Kettőjük közt – sehol vagyok.
Megfordulok, felettem égbolt,
megfordulok, vizek alattam.
Felhő dunyhák a végtelenre,
hullám matrac ringat titokban.
A kényelem mindent kibélel,
de épp a kényelem – kevés.
Örvény lapul, figyel a mélyben,
villám készül, feszül felém.
Régóta várom, hogy lehúzzon.
Régóta, hogy lecsapjon végre.
Történjek meg, hisz míg csak várok,
nem marad időm egyébre.
Megfordulok, koromsötét,
megfordulok, derengés.
Az ébrenlét ösvényein
az álmatlan továbblép.
Nem óvatlan, nem óvatos,
nem alvajár, hisz félig éber.
Kontúrtalan, árnyékos út:
selyem lobog tekintetében.
Okos selyem, hideg selyem,
nem hatja át a testmeleg.
Az álom túlfelén a cél.
Mindig korán ráébredek.
Képek: Tompa Tamás
