Halálbüntetés, munkatáborok és a népakarat

  • Konok Péter
  • 2015. április 30.

Konok dolgok

Halálbüntetés? Munkatáborok a menekülteknek? Hát nem ezt akarjuk mindannyian?

A kormány „lépéseket tesz”, mert a Guardian megírta, hogy Orbán „vissza akarja állítani a halálbüntetést, és munkatáborokat akar építeni a bevándorlóknak”.

A kormány ilyenkor immár hagyományosan lépegetni szokott, afféle kisbirodalmi lépegetőként, nagy vastalpai dübörögnek (hallod, elefánt?), villognak a kommunikációs lézerek.

Mert a Guardian kétségkívül ferdít. Orbán Viktor csupán a „választók”, a „magyar emberek” akaratát képviseli, mint mindig – a nemzet torka ő, törpegigászi giga, amin szabadságharcos pálinka (a kisemberek kemény drogja) csurog lefelé, és ordas ordók danolnak bele a Nyugat alkonypírjába az európai kocsma muskátlis tornácán. Servus servorum populi, ez Orbán Viktor, a Nagy Rezonőr. A népakarat szócsöve.

A „magyar emberek” azt akarták, hogy kórházi folyósokra lefektetett, penészes matracokon várhassák az aktuális vakbélműtétet, zsebükben az otthonról hozott gyógyszer, kötszer, konyhakés? Megkapták. Kinek mi köze hozzá? Így szeretik.

Kisvasutat is akartak a „magyar emberek” Felcsútra, hogy az Ország Gázmestere azon szállíthassa a szotyolát a helyi amfiteátrum VIP-páholyába? Épül már.

A világ legmagasabb áfáját követelték a „magyar emberek”, mert alább nem adták? Büszkék lehetnek rá. Van. Mindenki láthatja. Csak ne tessék tapogatni!

Nemzeti trafikokat akartak a „magyar emberek”? Igen. Fóliás ablakokat követeltek rájuk? Ige... izé, dehogyis, félreértés: a „magyar emberek” nem követeltek fóliás ablakokat, átláthatóságot követeltek, itt mifelénk csak gonosz Idegen Érdekek szoktak ködösíteni meg homályosítani.

Atomot követelt a „magyar ember”? Atomot kap, bár világnemzetként birodalmában soha nem nyugszik le a nap.

A „magyar emberek” netadót követeltek (de kicsavarták a kezükből a kónbenditek, tavareszek és gardianok); vasárnapi zárva tartást követeltek, hogy olyankor beszélhessék meg gyerekeikkel a heti hittananyagot, amit szintén ők követeltek; a magyar emberek követelték, hogy védjék meg a nyugdíjakat, a brókereket (vagy várjunk csak! kezdek belezavarodni...); a „magyar ember” haszontalan nemzeti parkok helyett repcemezőket és mangalicatelepeket követelt. Guccit a jobbaknak, örökkön táguló villákat az optimatáknak, delfines jacuzzit a nemzet futsalosainak, börtönt a hajléktalanoknak, békét a palotáknak és háborút a kunyhóknak. Optimista időjárás-jelentéseket. Vida Ildikót (mert a „magyar ember” magyarul beszél).

És persze halálbüntetést követelnek és munkatáborokat a menekülteknek. Az utóbbit levélben is megerősítették. Illetve izé… szóval nemsokára meg fogják erősíteni.

Orbán, mit tehetne szegény: rajta keresztül a „magyar ember” beszél. Mint Pepin bácsi: „Nem én üvöltök, valaki itt bennem.” A nemzet nem a négyes metró: igazi, értő vezető kell bele, már csak megnyugtatásul is. De mindig a „magyar emberek” akaratának sínjein, magasztos kényszerpályáján fut végállomástól végállomásig.

Ha a „magyar ember” akarná, megszűnne a gravitáció. Lepotyognának mind a földről áskálódó ellenei.

De a „magyar ember” nagylelkű is. Ezt azért nem akarja.

Még.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.