– Árpikám, tudnál nekem tanácsot adni?
– Persze, Főnök, titokban; de számlát nem adok. Az csorbítaná a függetlenségemet.
– Szóval tudod, felköltözöm a várba, hogy örömet szerezzek mindenkinek.
– Igen, hiszen én találtam ki, nem emlékszel? Azt mondtam, túl szép az a vár, hogy könyvraktárnak használjuk.
– Na. De hát én is parasztgyerek vagyok, mint a Tóni meg a Jani, nem urizálhatok. Gyerekkoromban édesapámnak bányalovai is voltak. Mikor éjszakánként hazajött a pártgyűlésből, az olyan szép volt. Azt danolta, hogy „A Párttal, a néppel egy az utunk...”, a lovak meg nyihogtak, mert néha verte őket. Hiányozni fog nekem az a nyihogás.
– Esetleg odaköltöztethetnénk a Semjént. Ő lovasember, nyihoghatna. Egy-két hét alatt abba is beletanul. Legfeljebb néha verjük.
– Őt nem szeretném. A múltkor belezabált a csokimba, nem bízom benne.
– Szijjártó? Ő úgyis előszeretettel nyihog.
– Nem lehet a külügyminiszter a lovam...
– Pedig talán azt jobban csinálná. Caligula konzulnak tette meg a lovát.
– De én nem másolhatom a Kulich Gyulát! Így is mindig lekomcsiznak.
– Értem. Emlékszel, mit mondtam a múltkor, amikor nem tudtál aludni a dácsádban, mert hiányzott a fociöltözőszag? Hogy építs mellé stadiont. Jó tanács volt?
– Remek tanács volt, Árpikám. Bár nem adtál róla számlát.
– Igen, a függetlenségem miatt, már mondtam. Na! Építtess a várba lovardát!
– Hú, Árpikám, ez már valami! Van ott egy csomó teljesen felesleges épület. De nem fog a nép már megint zúgolódni?
– Dehogy! Ha már cirkusz lesz az egész várból, akkor igazán beláthatják, hogy lovarda nélkül lószart sem ér az egész! Talán még egy-két oroszlánt is beszerezhetnénk. Van is nekem egy másodunokaöcsém, ez a Zuboly fiú... ő szívesen vállalná az oroszlán szerepét!
