Plakátszaggató fejfájás

  • Konok Péter
  • 2015.06.09 10:30

Konok dolgok

Mondják, plakátokat szaggatni gyerekes. A politika komoly?

Az első napok plakátzúzó eufóriája után egyre gyakrabban hallani olyan „megfontolt”, „józan” ellenzéki hangokat, hogy a plakátrongálás „gyerekes”, és különben is – a kormány átfogó gyűlöletkampánya csupán „gumicsont”, ami a fontosabb problémákról hivatott a figyelmet elterelni.

Én úgy látom, ez részint a NER, részint pedig általában véve a tiltakozás félreértése.

Kétségtelen, hogy maguk a Fidesz (tudom, van még az a másik is, aminek a nevét mindig elfelejtem, a vasárnapista-semjénista eretnekek) kommunikátorai is erre szánták. Csak éppen nem lényegtelen, hogy ez a kampány – az idegenellenesség, a frusztrációk és félelmek gerjesztése, kihasználása, a kiszolgáltatottak ráuszítása a még náluk is kiszolgáltatottabbakra, a társadalmi szolidaritás felszámolásának igénye, a dölyfös úrhatnámkodás – a NER szellemiségének amolyan summázata. Nem pusztán taktika, sőt nem is stratégia: étosz. Azt adják, ami a lényegük. A plakátok letépése pedig nem csupán szimbolikus aktus – bár igenis fontosak a szimbolikus aktusok –, hanem konkrét közösségformáló erő, véleménynyilvánítás, egymásra találás, egy virtigli nemzeti konzultáció. Semmiképpen sem pótcselekvés, mint ahogy a netadóellenes tüntetések sem voltak azok (bár finnyás politikacsinálók a netadót is előszeretettel nevezték gumicsontnak; látható, ahogy a megannyi gumicsont komplett gumicsontvázzá áll össze).

Ha ugyanis ezt a gyalázatot elviseljük, megtűrjük, legyintve túllépünk rajta, akkor mi az a gyalázat, amit ne viselnénk el? Mik azok a „fontosabb dolgok”? Ha nem tartjuk fontosnak az alapvető emberi együttérzés sárba tiprását, akkor milyen alapon háborgunk ellopott nyugdíjpénztárakon, brókermilliárdokon, a lezüllesztett oktatáson és a felszámolt egészségügyön, az egész tolvaj rendszeren? Ha a gyűlöletplakátok leszaggatása és megcsúfolása „komolytalan”, akkor mit tartsunk az ellenzéki politikusok végtelen, önismétlő monológjairól, fáradt parlamenti hadonászásáról?

Mikor 1968-ban a yippik Pigasust, a disznót indították az amerikai elnökválasztáson, hogy végre egy igazi disznó legyen az Egyesült Államok elnöke, az aktus komoly ellenzéki körökben is megdöbbenést keltett. A yippik ezzel, úgymond, a demokratikus berendezkedésből is gúnyt űztek, akciójuk zavaró, idétlen és oda nem illő volt. Micsoda disznóság! – méltatlankodtak sokan. Mikor az összesereglett hippik kiáltozva vonultak végig New York utcáin nagy, színes békemenetben, és azt kiabálták, hogy „a háborúnak vége!”, az elnöknek külön nyilatkozatban kellett bejelentenie, hogy a háború, hál’ isten, folytatódik, van még elég napalm, van még elég pénz, ember, befektetői akarat. Mérvadó háborúellenes körök az akciót felelőtlennek ítélték, és azon morfondíroztak, hogy komoly kérdésekben illetlenség az efféle öncélú ripacskodás. Egyenesen árt a háborúellenes mozgalom reputációjának – mondták. Mikor a yippik egydollárosokat szórtak a Wall Street-i tőzsde karzatáról az alkuszok közé, akik a földön hemperegve, egymást cibálva igyekeztek összeszedni a pénzt, ami a napi kávéjukra sem lett volna elég, tekintélyes antikapitalisták úgy vélekedtek, hogy az ilyen feltűnősködés sértés a komoly, tudományos kapitalizmuskritikára nézve, és általában véve is, a yippiknek illene már felnőniük. A pénz olyan ellenfél, amit tisztelni kell – állították. Mikor a yippik hangadói kifestve, bohócnak öltözve, az amerikai zászlót panyókára vetve, nyakukban műanyag géppisztollyal jelentek meg saját tárgyalásukon, a progresszív mozgalmak józan napszámosai a független törvénykezés és az amerikai jogállamiság méltatlan sérelmén morogtak, és értetlenségüket fejezték ki, hogy mit akarnak vajon elérni ezek a fiatalok, akik – szemmel láthatóan – azt sem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak.

Mikor a Szinópéi Diogenész, a hajléktalanszagú cinikus oldalba pisálta az athéni Agóra egyik bódéját, a derék polgárok felháborodásukban majdnem agyonverték. Megcsúfolta, kiabálták, a polisz közösségét. Aztán siettek, hogy üdvözöljék a makedón hódítókat. Azok legalább néha mosakszanak – mondták.

Mert a politika komoly dolog. A háború komoly dolog. A tőzsde, a piac, a törvényszék mind komoly dolgok. A halódó polisz is komoly dolog. Ezek ellen csak megfontoltan, a saját, bevett eszközeikkel lehet küzdeni. Illő alázattal, mondhatni. Tiszteletet mutatva az ellenség felé.

Én viszont úgy gondolom, a viszonyok elleni küzdelem pont abból a felismerésből fakad, hogy a viszonyok elégtelenek, gonoszak és tarthatatlanok. Tartalmukban is, eszközeikben is. A viszonyok abszurdak. Az abszurditásukat kell feltárni, megmutatni. Öröknek hitt igazságokról kimutatni, hogy avítt kacatok, amiket védelmezőik sem vesznek már komolyan. Fel kell bontani a szürke térköveket, hogy – egy 1968-as párizsi falfeliratot parafrazeálva – alattuk újra termőtalajra találhassunk. Mert nem igaz a történet – ócska egyházi koholmány –, hogy Voltaire a halálos ágyán mégis kérte volna az utolsó kenetet.

Ja, és ceterum censeo, a NER gyűlöletplakátjait le kell szaggatnunk!

Neked ajánljuk