Magyar Narancs: Miért éppen ide jött? Volt korábban kapcsolata Magyarországgal?
Esther Kinsky: Kelet-európai tapasztalatom volt csak, rendszeresen jártam Lengyelországba, lengyelről és oroszról fordítok is németre, többször jártam Csehországban is, de Budapestbe beleszerettem. Amikor a gyerekeim befejezték az iskoláikat, rá kellett jönnöm, hogy soha nem leszek anyagilag független író Angliában. Nem bestsellerszerző vagyok, verseket írtam, műfordításból éltem, de nagyon szerettem volna, ha az időmet csak és kizárólag az írásra fordíthatnám. Így született meg az ötlet, hogy Kelet-Európába költözzek. Sehol nem éreztem magam olyan kíváncsinak és olyan motiváltnak, mint Budapesten a 90-es években, amikor ideköltöztem. A férjem is szabadúszóként dolgozott, eladtuk a londoni házunkat, és vettünk egy lakást Budapesten.
MN: Aztán hogy jött Battonya?
EK: A költözést megelőző években érdekelni kezdett a fotóművészet, kitanultam a fekete-fehér és a színes előhívást, és volt egy közepes formátumú kamerám. Mindig is érdekeltek a lapos tájak, így hát egy nap autóba ültem, hogy megnézzem az Alföldet. Teljesen letaglózott. Mintha több ezer kilométert utaztam volna egy távoli földrészre. Le voltam nyűgözve. Van valami, ami megszólít Magyarországban, és ott, az Alföldön is ezt éreztem. Az a hihetetlen lassúság és nagyság, a rengeteg emléknyom, amelyekből érezhető, hogy Battonya egykor virágzó város volt, és a lakói még mindig próbálják megérteni, hogy mi is történt velük azóta. Ha csak egy napot is eltölt ott valaki, már akkor megérzi a zavarodottságot. Szerettem volna megérteni, hogy mi történt, ezért beszélgetni kezdtem az emberekkel. Ez nem jelentett gondot, mert Battonya szerb település, és sokan beszéltek oroszul. Magyarul csak később tanultam meg, hallás után, amikor már ott éltem.
MN: A közelmúltban megjelent, Messzebb látni című könyvében szerepelnek fotók, amelyeket Battonyán készített. Illusztrációnak szánta ezeket?
EK: Szeretek fényképeket használni a könyveimben, de sosem illusztrációs céllal. A képek egy párhuzamos történetet építenek fel. Persze, ha az olvasó megnézi azokat, akkor látja, hogy ez itt a mozi, az út, a vetítő, de a szövegtől függetlenül is kapcsolat épül a képek és a néző között. Tereket szeretek fotózni, nem portrékat, és nem is használnék olyan fotót, amelyen olyan valaki szerepel, akinek nem tudtam kikérni a hozzájárulását. Olyan képeket válogattam ki, amelyek megmutatják a tér ürességét, mert az üresség máshogyan jelenik meg egy képen és máshogy a szövegben. Dokumentarista céllal is használtam ezeket a képeket, hiszen jobbára mára már elpusztított terekről beszélünk. Hátha lesz, aki kíváncsi rájuk. Ezek a fotók lehetőséget teremtettek arra, hogy közel kerülhessek a magyar vidékhez, még mielőtt magát a nyelvet elsajátítottam volna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
