A cseh Szókratész

Jan Patočka élete és műve

Fenomenológusból nem könnyen faragható Szókratész. A fenomenológus – dióhéjban – azt vizsgálja, hogy mindaz, amit érzékelünk, aminek van jelentése, létezik. Tehát a mobiltelefonok, a számok, a „szabadság” éppen úgy, mint a boszorkányok vagy a rokonaink valamilyen formában léteznek, de az elme számára (értsd: számunkra) mégiscsak az az elsődleges, hogy megjelennek – és mint ilyenek, jelenségek.

Mindaz, hogy mit is jelent maga a fogalom, ti. a „jelenség”, és hogy ki mit írt erről ezer évek alatt – nos, mindez a fenomenológusok izgalmas munkája. Ám ritkán halnak bele. Hacsak nem járulnak hozzá külső erők. Jan Patočka esetében valami hasonló történt. A kiváló filozófus, a csehszlovák „normalizációs” rendőrség alapos kihallgatásai nyomán 45 éve halt meg.

*

Jan Patočka 1907-ben született az Osztrák–Magyar Monarchiában, a csehországi Turnov városában. Édesapja Liberec környéki cseh–német vegyes családból származott, filológiát tanult, majd középiskolai tanárként és tanfelügyelőként vetette a hivatás ide-oda. Figyelemre méltó, hogy részt vett az első cseh esztétikaoktatási folyóirat megalapításában. Az egyik nagybácsi prágai elit gimnáziumban oktatott és (tovább) erősítette fiatal unokafivérében a cseh nemzeti tudatot, miután az a jičíni általános után felkerült a királyi városba; a cseh nemzeti és polgári öntudat az I. világháború végeztével, a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásával az egész nemzedék számára tényező volt, és életfogytiglan meghatározó maradt. Ezt a századfordulós generációt kapja derékba a náci Protektorátus, majd a sztálini totalitarizmus. A túlélők az 1960-as években még egy utolsó kísérletet tesznek a visszatérésre a fiatalkori ideálhoz; részben ez az erőfeszítés adta az erkölcsi és szellemi erőforrást a ma már legendás kulturális megújuláshoz, ami viszont a ’89 utáni megújulás számára szolgált forrásként – lásd Patočka tanítványainak szerepét a rendszerváltás utáni oktatási rendszerben és filozófiában.

A századforduló szülöttei ugyanakkor egy másik, e nemzeti-republikánus optimizmussal homlokegyenest ellentétes élménnyel is szembesülni kényszerültek. Ez a generáció – volens-nolens, mégis – a német nyelv ismerete révén együtt lélegzett a német kultúrával, amely a háború után különösen erős válságkultúrát termelt. Jobboldalon Spengler és a konzervatív forradalom erői hatottak, a baloldali rendszerkritikusok a kommunista ideológia és a Szovjetunió felé pislogtak – mint ahogyan sokan Csehországban is. Fiatal hősünket is megérintették a válság szellemi viharai. Gyermekkori érdeklődése a filozófia iránt a kórházi bentlakásra kényszerült édesapja számára viszont a kétségbeesés forrása volt, mert hogy fog így majd a gyerek megélni? „Figyelj oda, kérlek, ne járkáljon az erdőbe filozófiakönyvekkel…” – írta a mamának, aki viszont arról számolt be, hogy a kis Jenda, akit egyébként roppant tehetségesnek tartott, a sima úton is képes hanyatt esni. A fiú csak hajtotta a magáét: hadd tanuljon filozófiát. A küzdelem kompromisszummal zárult: romanisztikát és szlavisztikát is kellett tanulnia.