A szerzetes és tehetséges egyházi lapszerkesztő ugyanis 1955-ben ügynöki állományba lépett, s utóbb rendtársai tudtával (ha nem is áldásával) tette meg jelentéseit - védve és áttételesen is irányítva az államilag el nem ismert szerzetesrend belső életét. Elődeinek sorából a megelőző négy provinciális alig pár esztendő leforgása alatt kivétel nélkül börtönbe került, míg Kollár utódát, az 1978-tól tartományfőnökként működött Tamás Jánost a fogság és a beszervezés megaláztatása egyaránt megtalálta.
A Bánkuti Gábor munkájából kiolvasható rendtörténet egyszerre kínál hosszanti metszetet a kommunista állam és a katolikus egyház magyarországi koegzisztenciájának erőszakosabb és békésebb-rafináltabb szakaszaiból, valamint példát a jezsuita rend kifejlett túlélőképességére. Hiszen a jezsuitákat korántsem a huszadik században érte utol első ízben a világi és felsőbb hatalmak drasztikus ellenszenve, elvégre a rend, túl a kiűzetések egész során, még a pápai föloszlató döntést is átvészelte a XVIII. század utolsó harmadában. Így hát, ha a negyvenes-ötvenes évek magyar jezsuitái személyesen először tapasztalták is meg az üldöztetés és a szétszóratás nehéz próbáját, azért a rend kollektív emlékezetében igenis ott élt az évszázados tapasztalat. S persze ott munkálhatott a rend magatartását meghatározó simulékony taktikai érzék és politikai tehetség is - vélné a jezsuitaellenes közhelyeken nevelkedett olvasó, ám a történész szerző nem hangsúlyoz ilyen jegyeket az 1945-öt követően gyors ütemben és minden finomkodás nélkül defenzívába szorított magyarországi rendtartomány történetében. Figyelemre méltó mozzanatok azonban így is bőségesen akadnak a sajnálatosan kacskaringós narrációjú, a távlatteremtő szándékú kitérőket olykor túlhizlaló kötetben. Ilyen például az önfeladó egyezkedésre kényszerített püspöki kartól elhatárolt "missziós egyház" hamvába holt terve 1954-ből, amely egyfajta katakombaegyház kiépítéséhez kívánt Rómától felhatalmazást nyerni. Ugyancsak ilyenként említendő a Vatikánnal csendben egyezkedő rezsim rendőri-igazságszolgáltatási sakkhúzása, a (volt) jezsuitákra lesújtó ún. "világszolidarizmus-per" 1965-ből. S persze okvetlenül szólnunk kell a jezsuita túlélési stratégiák egyik legfontosabbikáról, az "emkádéizmus" praxisáról, melynek koncepciója a börtönben is derűs Pálos Imre tartományfőnök atya nevéhez fűződik, feloldása pedig imigyen hangzik: Meg Kell Dögleni.
L'Harmattan - Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya - Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2011, 272 oldal, 2900 Ft
