Nos, Harangi Szabolcs geológus-vulkanológus, az ELTE Kőzettan-geokémiai Tanszékének vezetője új, hiánypótló könyvében pontosan ezt, a fejünkben élő, sok tekintetben hibás kronológiát és időskálát próbálja korrigálni. Eközben nagyon sok mindent megtudunk arról, miképpen is működik Földünk, eme sok tekintetben nagyon is eleven geológiai organizmus. Harangi célja nyilvánvalóan kettős. Egyrészt magas szakmai színvonalú, akár tankönyvként is használható, ámde a laikus publikum számára szintúgy haszonnal forgatható vulkanológiai összefoglalót kívánt letenni az asztalra, amely jól megírt, gazdagon illusztrált munka, ezenfelül remek fotókkal és hasznos ábrákkal segíti a folyamatok megértését - nos, ez sikerült is. Másrészt a könyv utolsó hat fejezetében hirtelen összeáll a kép: a jelenkori vulkanizmus formáinak gondos számbavétele és analízise mintegy megágyaz annak, hogy megérthessük, mi történt 15-20, 5-6 millió évvel ezelőtt vagy akár csak néhány tízezer éve a Kárpát-medencében. Ahhoz pedig, hogy minderről élvezetesen lehessen fogalmazni, mindenekelőtt egyfajta precíz, jól magyarított szaknyelvre van szükség - sok esetben a nemzetközi vulkanológiai szakirodalom egyre bővülő fogalomkincsének átültetésére, egy szemléletes vulkáni taxonómiai beosztás létrehozására. Nos, ebben a tekintetben sem lehet kifogásunk.
A lávafélék (a párnaláva, kötélláva és társai már korábban is használatba kerültek) gondos analízisén túl sorra nevet és definíciót kapnak a kitörések talán legpusztítóbb jelenségei, a különféle törmelékárak és izzófelhők. A könyvet elolvasva remélhetőleg már mindenki tisztában lesz azzal, mi a különbség a piroklasztárak és a torlóárak között (angolban az egyik flow, a másik surge), illetve mikor beszélünk hamufelhő-torlóárról, felszíni torlóárról vagy alapi torlóárról (ez volna a base surge).
És mindez nem csupán merő katasztrófakataszter: a vulkáni működés leírása során izgalmas és sokszor megrendítő sztorik elevenednek meg, városok, sőt civilizációk pusztulnak el a szemünk láttára - de arra is rájöhetünk, hogy mennyit köszönhetünk a vulkánoknak. Megérthetjük, mi volt Kr. u. 79-ben (még a katasztrófa pontos idejét is rosszul tudtuk!) Pompeji lakosai, az 1883-ban Krakatau környékén lakók vagy éppen egy martinique-i kisváros 1902-ben negyedóra alatt elpusztult valamennyi polgárának végzete. Talán ebből is látszik, hogy a vulkáni folyamatok analízise nem puszta elmejáték: az egyik legveszélyesebb természeti jelenségről van szó, amely minden pillanatban ezrek életét veszélyezteti.
Hogy mennyire drámai lehet a vulkáni működés, arra pontosan az utolsó fejezetek nyújtanak remek példát: itt azonban a szerző a már rég (bár néha nem is oly rég) kialudt, de hozzánk közel álló, általunk már csak kedvelt kirándulóhelyként ismert tűzhányók történetén keresztül mutatja be az egyik legfontosabb felszínformáló erő működését. Ráadásul nem is nyúl messzire: pusztán ama bizonyos nulladik kilométerkőtől tekinti át a Pannon-medencei vulkáni folyamatokat. Történetünk ott indul, amikor a medencét alkotó két lemez, az ALCAPA és az úgynevezett Tisza terrének találkoznak, peremükön szépen felgyűrődik a Kárpátok, s létrejön ez a térképekről oly ismerős, gömbölyded térség. Mellőzi tehát e mostani helyüktől még távol sodródó kőzetlemez-darabkákon korábban előfordult (pl. az általa is kutatott mecseki, alsó kréta) vulkanizmus taglalását - annál látványosabb lesz a geológiai dráma leírása. Szemünk láttára omlanak össze miocén kori (23-5,33 millió évvel ezelőtti) rétegvulkánok lejtői, hogy a nyomukban hömpölygő pusztító törmelékárak, esetleg úgynevezett ignimbritek nyomán létrejöjjenek a Visegrádi-hegység, a Börzsöny, a Mátra, a Bükkalja vagy éppen a Zempléni-hegység tipikus felszíni formái. A pliocén, majd pleisztocén kori, jellegében egészen más (bazalt)vulkanizmus nyomait pedig a Badacsony, a Szent György-hegy, a Somló, a Ság vagy a náluk jóval fiatalabb nógrádi kúpok őrzik - utóbbiak már csak pár százezer évesek, s ez geológiai értelemben nem is oly rég történt!
E maga nemében igen szórakoztató könyv még egy meglepetést tartogat. Harangi Szabolcs egyike azon kutatóknak, akik a dél-erdélyi, Tusnád mellett található Csomád vulkáni komplexumát vizsgálták, megállapítva, hogy az mindössze pár tízezer éve működött utoljára (ráadásul a tövében hullámzik a Szent Anna-tó, mely egy szintén néhány tízezer éves kitörési krátert tölt ki). Harangi és társainak vizsgálatai szerint hiába tűnik csendesnek a Csomád, magmakamrája még nem hűlt ki teljesen. Amivel korántsem azt akarja állítani, hogy a közeljövőben kitörhet, pusztán annyit, hogy a talán csak alvó vulkán további alapos vizsgálatot érdemel, hogy rájöhessünk: látunk-e még a közeljövőben kőzetolvadéktól vöröslő égboltot, netalán piroklasztárakat a Kárpát-medencében.
GeoLitera, 2011, 440 oldal, ármegjelölés nélkül
