Ezekben a percekben zajlik az irodalmi folyóirat búcsúztatása a Radnóti Színházban. „Elfogulatlan volt a lap, és ebben egyedülálló” – állítja a főszerkesztő.
Az Európa raktárkészletének árverezése nem a kiadó, inkább az Alexandra-birodalom bajait mutatja. A hitelezők a bennragadt könyvek dobra verésével azonban nem lesznek beljebb, mert senkinek sem kellenek. Kérdés, mikor tapintanak érzékenyebb pontot.
Régi fixa ideám, hogy ha a közoktatási program szerves része lenne a pszichológia tanítása, mégpedig lelkes tanárokkal, nívós órákkal, az nagy valószínűséggel egy érettebb, érzékenyebb, tudatosabb emberekből álló társadalmat eredményezne hosszabb távon.
Múlt csütörtökön tanulta meg a nevét a világ, de Franciaországban eddig is élő klasszikusként tartották számon. Magyarul négy regénye is megjelent, mégis alig ismerte valaki. Egy korábbi, rendhagyó interjú fordításával ajánljuk olvasóink figyelmébe.
Radnótit könnyű szeretni. Szép, szelíd arc, gyöngéd szerelmes versek, igazi lírikus, a lányok álma, aki nemcsak udvarláskor ír a kedveshez, hanem a házasságban is, tehát nyilván mintaférj. A magunk idealizált képére formáljuk őt, mert így kényelmes. Tetszik nekünk, ellágyulunk tőle. Olyan, mint mi, nyilván. Hétköznapi és közeli. A komor Berzsenyi, a keserű Arany után végre egy emberi költő.
Megjelent Gyarmati Fanni naplója – a holnapi Narancsban erről kérdezzük Ferencz Győzőt. Ebben az esszéjében arról ír, miért nem tudunk mit kezdeni Radnóti emlékével.
A fülszöveg ígérete szerint a születés, a szerelem, a szakítás és a gyász nagy témáit mint az ember életének kitüntetett drámai fordulópontjait szólaltatja meg lírai igénnyel, drámai formában Kiss Judit Ágnes kötete.
Nagyon jó évjáratú le Carré került elő a le nem fordított klasszikusok süllyesztőjéből: a The Looking Glass War ’65-ös, annyira régi, hogy a filmváltozat stáblistáján Anthony Hopkins a futottak még negyedik helyen szerepel.