című könyve kissé lepattant emlékmű a hetvenes évek legendás, önjelölt hippijeiről, akik összeverődtek néha az Erzsébet híd pesti hídfőjénél álló fa tövében, hogy onnan menjenek házibuliba, koncertre, kirándulni vidékre, esetleg ijesztgetni a nyugdíjasokat. Még inkább emlékkönyv egy diszfunkcionális társadalom kitaszítottjainak, akik azt sem tudták, honnan taszítódtak ki, mert nem voltak tudatos politikai mozgalom. Tengődő hősök, akikről csak a rendőrségi aktákban vagy szájról szájra történetekben emlékeztek meg.
A könyv által tárgyalt csapatban több volt a jómódú lázadó, a bőrbe meg „veszkó” csizmába öltözöttek, akik a Syriuson „hajókáztak”, ahol „betéptek alkoholilag”, és esetleg „észbontóan ronda csajszikat” szedtek fel. Nos, igen, a könyvből idézett jelzők meglehetősen igénytelenek. A narrátor – nagyjából a szerző, aki maga is kisfás volt, mielőtt költő lett volna Amerikában, aztán műfordító itthon – valamiért úgy mesél tizenéves önmagáról, ahogy akkor beszélhetett. Nem tudni, kinek szól, az olvasóknak vagy az egykori haveroknak, esetleg ma is így fejezi ki magát, de inkább csak az egykori igénytelenségre utaló modor ez. Itt fogalmazódik meg az olvasóban, hogy azért mégiscsak kár, hogy nincsen ennek a könyvnek egy normális műfaja, illetve nem lett dráma vagy regény, mert megérdemelte volna a sok nyersanyag. A narratív szálon kívül vannak leíró részek, sztorik, vendégszövegek, levelek és illusztrációnak rossz minőségű fotók, feliratok nélkül.
Olvasni nagyon vegyes érzésekkel lehet. Felkavaró egy-egy sors, ami ki tud bomlani az összehordott részletekből. De vannak kiszólások, úgymond direkt üzenetek a jelen felé, hogy például a fiatalok ma már biztos csak sportolni járnak az erdőbe, muhaha. Ettől valahogy végképp önirónia-hiányos, szomorú vallomás lesz az egész. Volt-e életük?
L’Harmattan Kiadó, 2014, 198 oldal, 2200 Ft
