Nem kis vállalás: 135 szellős oldalon bejárni szenvedés és öröm, tragédia és boldogság teljes érzelmi vidékét, szüléstől-születéstől a halálig. Történet nincs, csak történetfoszlányok, az allegorikus alakok szólamaiból kihallható töredékek kavalkádja, amelyek az emberi kapcsolatok alapvető sémáit idézik. Távolról, általánosságban. Emiatt a líraiság jobbára ígéret marad: a Négyszög négy, változatos poétikai formákat is felvonultató, de túlnyomórészt szabad versben megszólaló fejezete olyan távolságban marad az alanyiságtól, hogy a katartikus olvasmányélmény elmaradása garantált: a nehézkesen villódzó drámai monológok vázlatossága, jelzésszerűsége miatt nincs mibe beleélnünk magunkat. Szerepet játszik ebben a szöveg és olvasója között tudatosan megteremtett distancia is: a szöveg, miközben dialógussá próbálja gyúrni a nem túl eredeti metaforák nyomán egymásra szervezett hangok megszólalásait (például a szerelem mint bokszmeccs: „A szorítóban mindenki ellenfél, / Akivel találkozol, ütnöd kell.”), igyekszik kívülről is látni önmagát. Ez pedig már túl sok egyszerre. Szókimondó, önfeltáró, ugyanakkor distinktív és önironikus is szeretne lenni, ezek a tendenciák pedig kioltják egymást.
A második szövegrészben – ami a szerelmi csatározás dramaturgiáját mutatja fel, férfi és nő kapcsolatának, a szerelemnek, hűtlenségnek, féltékenységnek itt-ott csupán néhány tőmondattal jelzett hullámvasútját – sok olyan mondat hangzik el, ami akár személyes emlékek megidézésére is alkalmas lehet („Miért nem szólsz hozzám? / Nincs mit mondanom.”), ám ezen túl a szerelmi melankólia területén sem jutunk. Egyrészt a gyorsan pergő, kopár, csupasz párbeszédek, másrészt az említett távolság miatt. „Nem valóság. Egy történet. / Nem álom. Egy történet. / Ki írja? / Mi írjuk? / Minket írnak. / Fércmű. / Dilettáns. / Nem akarom tovább írni! / Ő olvas téged és engem. / Semmi sem rajtunk múlik.” (63.) Ha úgy vesszük, nyelvileg is színre viszi azt a kiábrándultságot, depressziót, ami a szerelemről szóló versbeszédet (is) áthatja. A szépség, a kellemes hangzás igényét mellőzi, dikciója köznapi, színtelen.
A legerősebb, leginkább provokatív szöveg az első, itt a leghangsúlyosabb a női nézőpont, a női test tapasztalata: ez a fejezet a szülést tematizálja. Érezhetően rengeteg frusztráció munkál benne, amin csak akkor csodálkozhatunk, ha semmit sem tudunk az utóbbi évek idevágó politikai nyilatkozatairól. Hiszen itt a nemzethalál permanens víziójában úszva komoly, ősz hajú politikusok adnak gyereknemzési parancsot. A szülés akkor is csodálatosan gazdag irodalmi téma, ha nem rakódik rá ez a kifejezetten agresszív, diktatórikus jellegű diskurzus. Így az anyasághoz fűződő ambivalens viszony terápiás célú kiírása valóban felforgató erejű, ám leginkább publicisztikai értelemben az. A könyvben itt érezhető legkevésbé finomkodás, a szöveg direkt odamondós, kifejezetten bántani akarja mindazokat, akik a nő testével helyette akarnak rendelkezni: a szüleit, a gyerek apját, a bigott szólamokat képviselő papot. Az alaphang itt is a kudarc, a vereség, a megmásíthatatlanba való szomorú beletörődés: „Gyereket szülni, aláírni halálos ítéletem. / Beismerni a vereséget az élettel szemben. / Feladni önként, mit véres csatában / Hatalmas túlerő rabolna el. / Selejt vagyok, ha nem teszem. / Selejt leszek, ha igen.”
Szerencsére rendelkezésünkre állnak olyan szövegek, amiket referenciapontként használhatunk a könyv megítéléséhez. Ehhez a hangsúlyos, első fejezethez kísértetiesen hasonló alapról induló szövegeket találunk Kiss Noémi tavaly megjelent könyvében, az Ikeranyában. Az anyaságot övező áhítatos és szelíd diskurzus megtörése, az anyává váló nő testi tapasztalatainak tabukat ledöntő tárgyilagos ábrázolása ebben a könyvben megrázó líraisággal párosul. Kiss Noémi szövegében az alanyiság sokkal erősebben van jelen, a Négyszög ezzel szemben az én felől egyértelműen a köz, a társadalom felé fordul, és halványabb benne az a rezgés, ami a poétikailag hiteles líraiságot jelenti. Ezenfelül a kortárs líra mezőnyéből Szabó T. Anna versei nemhogy előképnek tekinthetők, de formai és tartalmi értelemben is igen sok hasonlóságot találunk Kiss Judit Ágnes szövegeivel. A Hangok a várakozásban című vers oratóriumszerű formája drámai jellege miatt is mintául szolgálhatott: ám ebben a versben valami megejtő, puha szépség tükröződik. Ezekben a párhuzamokban, motívumismétlésekben, formai hasonlóságokban némi rosszindulattal plágiumot is gyaníthatunk, ha megengedőek vagyunk, túlzott rájátszást, véletlen egyezést. A baj az, hogy a végeredmény gyengébb, mint az előzmények. A Négyszög kattogós, frusztrált versei, a tehetetlen dühöt burleszkbe, tragikomikumba fordító szomorú kabaréja egyszerűen nem rendelkezik elég költői potenciállal, hogy a komoly és meggyőződésem szerint jelentős érdeklődésre számot tartó téma feldolgozása szépirodalmilag is jelentőssé váljon.
Európa, 2014, 140 oldal, 2790 Ft
