Persze aztán gyorsan legyintek: e naiv, idealista-utópista képzetem csak akkor jelenthetné a pozitív változások egyik kardinális alapját, ha ez össztársadalmi érdek volna. Márpedig sajnos nem az, és minden bizonnyal soha nem is volt. Szerencsére azonban e hervasztó perspektíva nem akadályoz meg tehetséges szerzőket abban, hogy termékenyen hozzájáruljanak önmegismerésünkhöz. Önmagunk megértésének kacifántos labirintusában fontos állomást jelent Pintér Judit Nóra megvilágító erejű könyve, amely nem középiskolás fokon kalauzolja az érdeklődő olvasót egyre beljebb ezen az úton.
A nem múló jelen ott gyújt fényt, ahol ebből a szempontból a legnagyobb homály uralkodik: a szubjektum életét folyamatosan alakító psziché mélyrétegeiben, különösen az olyan komplex és ellentmondásoktól sem mentes fenomének birodalmában, mint a trauma és a nosztalgia. E két különös jelenség kiválasztása és elmélyült vizsgálatuk persze nem véletlen: a pszichológus szerző debütáló könyvében általuk kívánja ugyanis érzékeltetni és bizonyítani azt, hogy bizonyos emlékek „a múltat nem múltként, hanem örökké tartó és változatlan jelenként tárják elénk”. A jól tagolt, világos szerkezetű könyv alapját a szerző doktori disszertációja adja, amely egyszerre közelít a pszichológia és filozófia „gondolkodásmódjával”, terminológiájával a témához, az irodalom példáiból is gazdagon merítve. Ezen körülmény akár el is ijeszthetné az érdeklődők egy részét, de Pintér ügyelt arra, hogy mindvégig érthető – néhol ugyan szikárabb, nehézkesebb, de másutt magával ragadóan olvasmányos – nyelvezettel szólítsa meg potenciális olvasóit, miközben a tudományos igényesség sem szenved csorbát.
Felmerülhet a kérdés, vajon mi szükség van itt filozófiára, szépirodalmi példákra? Nos, egy egyéni vagy kollektív traumát átélt individuum viselkedése, identitása, önmagához fűződő viszonya és világban való léte éppúgy nem ragadható meg adekvátan a hagyományos pszichológiai eszközökkel, mint ahogyan a nosztalgia „sokszólamú”, de minimum ambivalens állapota sem vizsgálható csakis ekképp. A logika ezen a ponton zátonyra fut, a reflexív ráció visszahőköl, a common sense e ködös és komor vidéken rendre elbukik, és az olcsó, hétköznapi okoskodások, a könnyű megértéssel kecsegtető színes-szagos magazinok irritálóan sekélyes pszeudopszichológiai blablái is szükségszerűen csődöt mondanak. Merthogy mi a helyzet akkor, ha egy olyan iszonyatos egyéni esemény vagy történelmi kataklizma elszenvedőjévé kell válnom, amely akár a fizikai fájdalom intenzitása, akár az egyéni élet koherenciáját (némileg leegyszerűsítve: értelmét) kikezdő lelki szenvedés okán integrálhatatlan abba a személyes, privát narratívába, ahova különben a mindennapos emlékek kerülnek? Ha az átélt fizikai vagy lelki sokk képtelen tapasztalattá szervesülni, és afféle idegen testként újra és újra, folyamatosan megmételyezi a szubjektum életét, kiüresítve, méltatlanná, tragikussá téve azt, szélsőséges esetben az öngyilkosságba kergetve alanyát? Vajon mihez kezdhet egy ember a holokauszt okozta lidércnyomással? És ugyan miben áll a nosztalgia, mitől keserédes állapot, hogyan kapcsolódhat a traumához, ha egyáltalán van köze hozzá?
Pintér nagyszerű munkájának talán legnagyobb érdeme, hogy kristálytisztán mutat rá mindarra, amit az irodalomból – gondoljunk csak Marcel Proustra – már eddig is ismerhettünk, nevezetesen az emberi emlékezet sokszor patologikus, paradox, konvencionális aspektusból tekintve abnormális működési módjainak sajátosságaira. „Na, és akkor?” – mondhatnánk erre óvatlanul a kívülállók könnyelműségével, ám ez fatális hiba volna, hiszen a szerző épp azt hangsúlyozza könyvében, hogy mennyire védtelenek is vagyunk mindannyian a minket érő életeseményekkel szemben. Múlt és jelen ugyanis nem úgy kapcsolódik egymáshoz, ahogyan azt naivan, szokványosan gondolnánk: folyamatosan hatnak egymásra, és e dinamikus, legalább annyira tudattalan, mint amennyire tudatos viszony alapjaiban határozza meg identitásunkat, hangulatunkat, mindenkori komfortérzetünket a világban. A megélt múlt jelentősége, súlya mindig csak utólag tárul fel a jelenben, és a rossz hír az, hogy itt a tudattalan játssza a rendező szerepét – a tudattalan, amely felett nem diszponálhat tudatos, hétköznapi énünk. Nem is sejtjük tehát, hogy mennyire könnyen válhatunk a múlt által leigázott foglyokká. Még ha teljesen ismernénk is saját személyiségünk legrészletesebb, legalaposabb „térképét” (ami elvi és gyakorlati képtelenség), akkor is teljesen megjósolhatatlan volna, hogy valamely konkrét esemény miképp hat ránk később. Elfelejtjük? Nosztalgikussá lesz? Esetleg traumatizál?
A kötet kiemelkedő aktualitását a közelmúltban a legmagasabb magyar állami kitüntetéssel, a Magyar Szent István Renddel elismert író, Kertész Imre személye adhatja: a „kertészi életírásnak”, az író személyes, művészi, pszichológiai, filozófiai megküzdésének a holokauszt traumájával külön fejezet jutott.
L’Harmattan, 2014, 156 oldal, 2000 Ft
