A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint Modianót az emlékezés művészetéért díjazták, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat, és feltárta a (franciaországi náci) megszállás világát. A tizenötödik Nobel-díjas francia író 1945-ben született olasz zsidó apa és belga anya gyermekeként. Eddigi 28 regénye közül a svéd akadémia döntőbizottságának elnöke a Sötét boltok utcáját emelte ki, mások a Dora Brudert tartják kiemelkedő művének. Mindkettő megjelent magyarul: az előbbi már 1980-ban a Magvetőnél, az utóbbi nem is olyan régen, 2006-ban a Vince Kiadónál – mégsem mondhatnánk, hogy különösebb feltűnést keltettek volna, ahogy az Augusztusi vasárnapok (1996, Elek és Társa) is visszhangtalan maradt itthon. A Dora Brudert is fordító Rőhrig Eszter a győri Tarandus Kiadóval közösen mégis belekezdett az életműkiadásba, ennek első darabja, A Kis Bizsu idén jelent meg, és hamarosan érkezik a 2012-ben L’Herbe des Nuits címmel közreadott, magyarul Éjfűnek fordított regény.
Az itt olvasható beszélgetés az Éjszakai baleset (Accident nocturne) megjelenése után készült, és a L’Express hetilapban 2003. október 1-jén megjelent interjú rövidített változata. A kérdező Laurence Liban.
*
Harminc éve ír. Érzett bármikor erős vágyat a változtatásra? Volt olyan, hogy szorongás sarkallta arra, hogy valami mást csináljon?
Patrick Modiano: Néha kedvem lett volna elmenni valahová, tudom is én, mondjuk, Mexikóba, másféle díszletek közé. Persze a látásmódom ettől nyilvánvalóan nem változott volna meg, csak talán más atmoszférába kerültek volna a dolgok… De van valami konstans az egészben, az a szemlélet, az a látásmód, amivel a dolgok felé fordulok. Tudja, arra van az ember kárhoztatva, hogy ugyanazt a dolgot írja. Az a benyomásom, hogy a mi generációnkat egy olyan gyengeség jellemzi, amely a minket megelőző nemzedékre még nem volt jellemző: nem tudunk már annyira koncentrálni. A megelőző generációnak még sikerült nagy, összefüggő életműveket, amolyan katedrálisokat létrehoznia. Proustra gondolok például, vagy Lawrence Durrellre és az ő Alexandriai négyesére. Ezek az emberek olyan világban éltek, ahol még jobban lehetett koncentrálni, míg az én generációm világa ennél sokkal töredezettebb. Persze talán mi is létrehozhatunk valami globális izét, de csak töredékekből, ha érti, mire gondolok…
Többször kifejezte már abbéli vágyát, hogy kissé eltávolodjon a fikciótól, és dokumentarista irányban kísérletezzen.
PM: Igen, mert mielőtt elkezdenék írni, többnyire különféle tényekből, valóságtöredékekből, konkrét dolgokból inspirálódom. Pont ezért is szeretnék majd írni egy könyvet, amelyik egy konkrét tényálláson alapulna, majdnem dokumentarista módon, precíz helyszínekkel. Nem tudnám azt megtenni, amit Truman Capote olyan rendkívüli módon valósított meg, ehhez nem volna elég erőm. Különben is ódzkodom a pszichopatológiás bűnözők világától. Ugyanakkor valóban olyan tényanyagra volna szükség, amely valamiféle társadalmi fantasztikumot képes megmutatni. 1920-tól egészen mostanáig ismerem a legfontosabb eseményeket. Próbálkozom, tapogatózva keresem a megfelelő anyagot… Mert amiket írok, valójában nem is igazán regények, hanem metszetek, dirib-darab részletekből összegyúrt valamik. Tehát azt gondolom, hogy talán egyszer s mindenkorra meg kellene szabadulni a regényes elbeszélésmódtól.
Azt állítja, hogy egy vagy két óránál soha nem ír többet naponta.
PM: Valóban, mindig csodálkoztam azokon, akik azt állítják magukról, hogy naponta 10 órát is képesek dolgozni. Simenon – őt értem. Neki mindig volt egy előzetes terve. És elég lineáris dolgokat csinált. Akkor tudom ezt elképzelni, ha olyan konkrét dologról van szó, mint egy krimi… Egyébként lehetetlenség olyan sokáig fenntartani a feszültséget. Egy-két óra után biztos, hogy renyhül a figyelem. Hasonlóan a sebész munkájához, bizonyos dolgokat csak gyorsan lehet véghezvinni.
De azért szereti az írás mesterségét…
PM: Igen, igen, igen. Azért ez mégiscsak valami… Csak azt sajnáltam mindig, hogy mesterségként kellett mindig az írást művelnem. Persze ez nem azt jelentette, hogy napi nyolc órában kellett űznöm a mesterséget… De mégiscsak rendszeresen kellett írnom, mert ebből kerestem a kenyeremet. Nem úri kedvtelés volt. Bárcsak lehetett volna valami más mesterségem, vagy megadatott volna, hogy a vagyonom révén szabadon írhattam volna, mint Gide vagy Proust… De az én esetemben ez kenyérkereset volt. Ezért mindig éreztem benne valami tisztátalanságot, valami tisztázatlan keveredést: megélni, ugyanakkor… Sokszor sajnáltam, hogy nem volt több időm bizonyos könyveim megírására… Ám avval vigasztaltam magam, hogy ez van. Nehéz ezt megmagyarázni. Miután mindig anyagi kényszerek által meghatározva dolgoztam, kénytelen voltam bizonyos feladatokat gyorsabban elvégezni.
És ez nyilván azt is jelenti, hogy rövidebben, nemde? A regényei ritkán hosszabbak 200 oldalnál.
PM: Igen, néha nyilván szerettem volna több időt szánni egy-egy dologra. Olyan is előfordult, hogy egyszerre két könyvet kellett írnom. De talán máshogy nem is tudtam volna csinálni, kellett a kényszer, hogy megéljek. Néha mégis sajnálom, hogy soha nem volt öt-hat évem egy-egy könyvre… Ennek azért megvannak a maga előnyei, ennek a tempónak, a kényszereknek engedelmeskedő barkácsolásnak. Legalább nem távolodom nagyon el az élet konkrét problémáitól. Mint például egyes filmrendezők, mint Orson Welles, akik kénytelenek voltak rögtönözni és barkácsolni, mert elfogyott a pénz. Élvezem, ahogyan az anyagi dolgok az embert sietős munkára kényszerítik. Mindig is bizonyos nyomás alatt voltam. Ugyanakkor az sem éppen megvetendő, ha az embernek van elég ideje… de nem tudom, hogyha…
Tapasztalta valaha a fáradtság, a kiégés jeleit?
PM: Nem, nem erre gondolok. Inkább… Igen, szóval mindig meg kell találni egy új látószöget. És ez nehéz, mert már 35 éve rendszeresen és kis időközökkel publikálom a dolgaimat. Ez olyan, mintha valaki töredékekben gondolkozna, nem egycsapásra akarna létrehozni valamit, hanem darabonként… Valahányszor, amikor úgy éreztem, hogy sikerül a legjobbat adnom magamból, akkor… Ezért van ez az örökös mániám, hogy konkrét tényekről beszéljek, hogy megmaradjak a közvetlen realitás talaján. Vegyük például Violette Nozière esetét, aki megölte az apját, és megpróbálta megmérgezni az anyját. Halálra ítélték, majd börtönbe került, végül elengedték. Mindezek után teljesen hétköznapi életet élt… és végül az unokáival temették el, akik mit sem tudtak erről az egészről. Vagy ott van például az a másik nő, akivel 17 éves koromban találkoztam, és aki a rue du Dragonban lakott… Pauline Dubuisson… Az fogott meg, hogy vannak az életben olyan pillanatok, amelyek hermetikusan el vannak zárva az élet egyéb részeitől, és olyan zárt tömböt alkotnak, amely sehogy sem illeszkedik semmiféle egészbe. Ám regényírói szempontból hajlamos lenne az ember ezeket a zárványokat…
Ezeket a zárványokat kutatta, vizsgálta, írta körül a legkülönbözőbb nézőpontokból egész életében – meg tud még lepni minket?
PM: Az egyetlen pillanat, amikor meg lehet lepni az embereket, az az első, a kezdet pillanata. Utána már kész. Van egy pillanat, amit soha többé nem lehet előhívni. Ez az a pillanat, amikor a lábunk földbe gyökerezik, szinte megmerevedünk a csodálkozástól. Érzi az ember, hogy ekkor még nem szokott hozzá az olvasó szeme a látványhoz. Ezután már csak elmélyíteni lehet ugyanazt a témát vagy ugyanazt a látásmódot. Ám a hangunkat nem tudjuk megváltoztatni, ahogyan az a csak ránk jellemző járás sem változik meg, amiről mindenki egy szempillantás alatt felismerhet minket egy életen át.
Mindig az volt a benyomásom, hogy minden egyes könyvemmel valamitől megszabadultam, ami lehetővé tette, hogy valami más felé fordulhassak. Mintha csak azt mondtam volna magamnak: „ha sikerül ezt a könyvet megírnom, akkor erről és erről a későbbiekben nem kell már majd többet beszélnem…”
És mégis, mintha mindig ugyanarról beszélne.
PM: Igen, de talán itt, az Éjszakai balesetben van egy nagyobb törés, mert a fiú ébredéséről van szó. Remélem, hogy ezután valami mást fogok csinálni. Nem is mást, hanem inkább… Homályosan érzem, hogy ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzam magamból, még közelebb kell mennem a valósághoz. Olyan ez, mint megpróbálni megragadni egy napsugarat. Az izzáspont az, amikor valóban a realitásról beszélek. Amikor korábban belekevertem regényes kotyvalékaimba a valóság néhány elemét, az emberek nem vették észre, pedig ezeken a pontokon működött a legjobban a dolog.
Ebből a szempontból – a valóság minél közvetlenebb leírásának szempontjából – hogyan értékeli a mai irodalom olyan képviselőinek munkáját, mint Christine Angot, Michel Houellebecq vagy Catherine Millet?
PM: Bonyolult kérdés. Fiatalabb emberekről van szó, mint amilyen én vagyok, 35-40 éves írókról. Őszintén szólva egy kissé zavarban vagyok velük kapcsolatban. Az ő megközelítésmódjuk… Nos, a realitás számomra mindenekelőtt azt jelenti, hogy veszek egy teljesen hétköznapi tárgyat, egy önmagában teljesen jelentéktelen motívumot – ahogyan azt a szürrealisták tették –, egy telefont például, és megpróbálom megkeresni ennek a tárgynak a magnetikus oldalait, megpróbálom, hogy úgy mondjam, szürrealizálni. Akikről kérdez, mintha ennek pont az ellenkezőjét csinálnák. Úgy tűnik, mintha nagyon realisták lennének, de talán túlzottan is azok, és az egész teljesen… Az életet sebészi aprólékossággal leírni, nos, ez szinte álomszerűvé válik… Olyan ez, mint egy örökös rágódás. Vagyis megvan náluk a
realitás leírásának szándéka, de hogy mi is a realitás, ez nagyon nehéz dolog…
Gyakran kifejezésre juttatta, hogy mennyire csodálja azokat az írókat, akik az életük egy meghatározott pontján képesek voltak abbahagyni az írást.
PM: Igen, mindig azt gondoltam magamban, hogy ez csodálatos, hisz ők már bizonyára megtalálták a lelki békéjüket. Mert naiv módon azt képzeltem, hogy ők már megszabadultak a tehertől, már megírták, amit meg kellett írniuk, és miután kifizették a tartozásukat, nem volt többé vágy bennük. Igen, igen, ez mindig mély benyomást tett rám. Arról álmodoztam, hogy megszabadulok ettől az örökös kielégítetlenségtől, és egyszer s mindenkorra túlléphetek rajta. Mint amikor valaki kijózanodik. Gyakran volt az az érzésem, hogy ha ezt és ezt a könyvet megírom, akkor teljesen kielégülök, és minden tartozásom ki lesz egyenlítve. Mint amikor valaki teljesen megvalósította a lehetőségeit. Olyan írókra gondoltam, mint Dashiell Hammett vagy Salinger… Azt persze nem vettem figyelembe, hogy az ilyen esetekben is drámai az elhallgatás. Életkörülményekkel kapcsolatos, vagy kiégésre, írásképtelenségre vezethető vissza… Máskor meg mély benyomást tettek rám az egykönyves írók. Mint Erich Maria Remarque. Persze más könyveket is írt, de… Mindent egyetlen könyvbe összegyűjteni… Hogy aztán, amikor ezzel a könyvvel végzett, már életében posztumusz tétlenségben lebeghessen az ember.
Hát, valójában ez történt önnel is, hisz ön egykönyves író, de ez az egy könyv egész írói életművére kiterjeszkedik.
PM: De ez azt jelenti, hogy… Igen, ezek töredékek…
(Fordította: Szabó Zsigmond)
Az interjút a L’Express szíves hozzájárulásával közöljük, az eredeti szöveg elérhető ezen a címen: http://www.lexpress.fr/culture/livre/
modiano_808386.html
