Radnóti Miklós folyamatosan és súlyosan jelen van a magyar gondolkodásban, amely azonban nem tud vele mit kezdeni. Alakja köré legendák szövődnek, odaadó rajongással övezik, köteteinek eladott példányszáma alapján 1989 előtt és azóta is a legtöbbet olvasott költők közé tartozik. Másrészt műveit nemcsak 1944-ben, nem sokkal halála előtt zúzták be kormányrendelettel „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása” érdekében, hanem szennyként megbélyegzett összes verseit 2013-ban, halála után közel hetven évvel, „a megtisztulás éjszakáján” is nyilvánosan elégették.
| ||
Költészetét mindig megpróbálták ideológiák mentén kisajátítani, úgy tűnik, hiába. Fogadtatásának szélsőségei mögött minden bizonnyal ott van szelíd életének és erőszakos halálának feloldhatatlan ellentmondása. De önmagában ez aligha elég. Sok szelíd költőt öltek meg 1944-ben és máskor. Igaz, abban a helyzetben, amelyben Radnóti utolsó versei születtek, megszólalni már keveseknek volt erejük, és ezeknek az utolsó kéziratoknak gótikus rémtörténete önmagában is felkavaró. Utolsó verse, amelyben halálközelből dokumentálja saját halálát, kitüntetett helyet foglal el a világlírában. De nemcsak a körülmények számítanak, hanem az is, hogy Radnóti olyan költő volt, aki jól idézhető sorokat tudott írni. Azonban a reakciók hőfokát ez sem magyarázza.
Kényelmes válasz lenne, hogy az a szelíd élet, amelyet az erőszakos halál kioltott, így vagy úgy provokálja a nemzeti lelkiismeretet. De erősen kétséges, létezik-e ilyesmi. Valamit azonban kétségtelenül provokál. Ez a látszólag oly nyugodt költészet, amely még a legzaklatottabb pillanatokban is klasszikus mértéktartással szólal meg, nyugtalanító kérdéseket vet fel. Olyanokat, amelyek az egyén és hatalom kapcsolatát vizsgálják, és a sérülékeny egyén kiszolgáltatottságát fogalmazzák meg visszafogottan, de annál nagyobb erővel.
Radnóti legismertebb versei, a Nem tudhatom…, a Töredék, a Levél a hitveshez, a Hetedik ecloga, az Erőltetett menet és a negyedik Razglednica mind ezt teszik. De a kevésbé ismert versek, az Ikrek hava sűrű elbeszélése, a naplója, sőt, a kritikái mélyén is ugyanez a probléma húzódik. Eltereli erről a figyelmet, hogy olyan hangsúllyal beszél, mintha állítana, valójában azonban kérdez. Az egész lényével kérdez. Lényével, amelyet egymást kizáró ellentétekből épített fel. A baloldaliság, a kereszténység, a magyarság és a zsidóság olyan eszmék, amelyekből kettő-kettő még összebékíthető, de három már bajosan, és a négyet, így együtt, szinte képtelenség. De ő ezt kísérelte meg. Ha akarom, sikertelenül, hiszen Radnótit, aki magyarnak, baloldalinak és katolikusnak vallotta magát, zsidóként ölték meg. Ha azonban szellemi hagyatékát nézem, sikeresen: olyan rejtvényt adott fel, amely előtt az utókor a mai napig tanácstalanul áll.
Nem is elsősorban az eszmekörök érdekesek itt, persze azok is. Hanem hogy Radnóti azt kérdezte ezzel: lehet-e az, aki lenni akar? Ezt az igényét sajnos egy olyan országban jelentette be, ahol emberemlékezet óta soha nem hagyták békén az embereket. Mindig akadt, aki hatalmi szóval megszabja, ki mit gondoljon, ki minek tekintendő.
Ráadásul, és ez Radnóti költészetének további nyugtalanító vonása, katolicizmusról, zsidóságról, magyarságról szinte egyáltalán nem is beszél. Még a baloldaliságról leginkább, főleg első köteteiben. Vallásos költeménye nincs, azt a szót, hogy magyar, háromszor írta le versben, utoljára 1932-ben, azt a szót, hogy zsidó, egy életében kiadatlan tréfás rímötlettől eltekintve, egyszer: a Hetedik eclogában, ahol népneveket sorol fel. Verseinek nem tárgya személyiségének négy legfontosabb összetevője. Élete fő problémája tehát lefedetten van jelen, aki nem akarja, nem is feltétlenül veszi észre. Csak a lehetőségeitől megfosztott költő baljós látomásait és a velük szembeszegezett idill szorongató feszültségét érzékeli.
Az, hogy ideológiákról nem beszélt, jól mutatja, milyen biztosan működött irodalmi ízlése. Amikor a szórványos plakátverskísérletek után átformálta poétikáját, és az összetett, rétegezett lírai megszólalást választotta, olyan elsöprő lendülettel vette birtokba új költői eszközeit, hogy 1936-ra már nyilvánvaló: a legmagasabb lírai színvonalra képes.
Legtöbbet idézett és legtöbbet vitatott verse, a Nem tudhatom…, amely e rövid pálya utolsó szakaszának nyitánya, ennek a komplexitásnak egyik zavarba ejtő példája. A hosszú sorok, a hatos jambusok lassúsága már-már himnikus emelkedettséggel szólal meg. És persze benne is van ez, de nem csak ez. Ez csak amolyan fedőréteg. Ha jobban odafigyelünk, a felszín alól valami egészen más, síró, egyre zaklatottabb hang hallatszik. A Nem tudhatom…-ban a kisemmizett költő hisztérikusan követeli jogát az egyetlen dologhoz, ami életében számított, és amit a Bori notesz első oldalára a végső önmeghatározás megfellebbezhetetlen bizonyságával írt: a verseket egy Radnóti Miklós nevű magyar költő írta. Akit azonban az ország, melynek állampolgára volt, Radnóczinak nevezett, és zsidóként megölt. Radnótinak látnia kellett eszméi szertefoszlását. Látnia kellett, hogy szlovák elődjét, aki magyar költő akart lenni, a nemzetté válás lázában égő társadalom a keblére ölelte, de száz évvel később tőle, a zsidótól már nem fogadta el a felajánlkozást, kitagadta, megölte. Radnóti késésben volt, az egy nemzedékkel korábbi asszimilációs illúzió foglya volt. Az életébe került, hogy megtapasztalja, mi is az etnikai nacionalizmus végállomása.
Ezzel a tapasztalattal nem volt mit szembeszegeznie, csak amit mestere, Babits Mihály pár évvel korábban a Jónás könyvében. Amikor a Nem tudhatom… sokat vitatott soraiban azt mondja, „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, azt a könyörületet kéri, amit Babits versében gyakorol az Úr: „Ne szánjam Ninivének / ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?” De Radnóti nem cselekvési programot adott, csupán választ a helyzet abszurditására. Igaz, a jelek szerint az ország, amelyért szót emelt, nem akarja tudni, „miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”.
Lásd kapcsolódó cikkünket:
Miért maradt ki Ferencz Győző és Szabó T. Anna írása a Müpa Magazinból?
