Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. szeptember 12-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Kereken harminc éve vagy a Bad Seeds tagja. Hogyan csatlakoztál a zenekarhoz?
Jim Sclavunos: Elég sokat jártam erre-arra Európában olyan barátokkal, mint például Wreckless Eric (legendás angol punkzenész – N. I.). Éltem Berlinben és Bécsben is. Amikor elértem egy bizonyos életkort, belegondoltam, hogy oké, zenész vagyok, de folyamatosan melóznom kell mellette. Nem tudtam egyről a kettőre jutni zenészként. Azt akartam, hogy főállásban muzsikálhassak, és a pokolba kívántam a polgári melókat. Ha nincs rendes munkád, annak eléggé kegyetlen következményei tudnak lenni. Szóval lett ez az elhatározásom, és úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk. Zenélgettem sok mindenkivel, például Erickel, ahogy már említettem, aztán Tav Falcóval és együttesével, a Panther Burnsszel. 1993-ban éppen Bécsben voltam, amikor fellépett a Bad Seeds. Nicket és Mick Harvey-t régebbről is ismertem – Lydia Lunchcsal zenéltem, és volt egy közös amerikai turnénk. Nick és Mick akkor még a Birthday Party nevű együttesét üzemeltette, ez volt az utolsó amerikai turnéjuk. Ami viszont a bécsi Bad Seeds-koncertet illeti, szívesen elmentem volna megnézni őket nézőként, de nem volt pénzem belépőre, nem tudtam felíratni magam a vendéglistára. Abban reménykedtem, hogy koncert után hátha eljönnek Bécs egyetlen, 24 órán át nyitva tartó éttermébe. Ott vártam őket éjszaka, és tényleg betoppantak! Nick ugyan nem emlékezett rám, de azért jól elbeszélgettünk. A lényeg az volt, hogy a ’94-es Let Love In turnén kellett nekik még egy zenész, aki megszólaltatja az ütőhangszereket meg a csőharangot. Néha a szintetizátort is. Nem sokkal később Mick felhívott, és megkérdezte, hogy csatlakoznék-e, én meg azonnal igent mondtam. Nem volt melóm, nem voltak kilátásaim, elfogyott a pénzem, úgyhogy gyorsan megragadtam a lehetőséget. Mindig is arra vágytam, hogy a zenélésen kívül ne kelljen mással foglalkoznom. Ráadásul itt olyan zenéről volt szó, amit nagyon szeretek. Aztán megcsináltam velük az európai turnét és a Lollapaloozát, és a legnagyobb örömömre marasztaltak. Az 1996-os Murder Ballads album munkálataiban már aktívan részt vettem, és azóta is a zenekar tagja vagyok. Nagyjából ennyi a sztori. Egy kicsit hosszúra nyújtottam, de gondoltam, elhelyezem az egészet a megfelelő kontextusban.
MN: Még csak pár napja, hogy kijött a Wild God című új album. Ahogy Nick Cave is fogalmazott, a jóval szomorúbb hangvételű Skeleton Tree-hez és Ghosteenhez képest örömtelibb, felszabadultabb lemez lett. Mi ennek a magyarázata?
JS: Nem nevezném feltétlenül szomorúnak az előző két albumot. Inkább sötétnek. A kettő közül a Ghosteen különösen introspektív munka lett: lényegében nagyon bensőséges dolgok tárulnak fel benne, rétegről rétegre. Ám ahogy a címéből is kitűnik, a Wild God meg igencsak katartikusra sikeredett. Szinte olyan, mint egy robbanás, bár ezen is vannak sötét pillanatok, befelé fordulások. De azért sokkal inkább felemelő, örömteli, illetve igencsak extrovertált lemez. Jóval gyorsabbak és rockosabbak a dalok. Persze, csak amolyan Bad Seeds-es értelemben véve rockosabbak. Mi nem úgy rockolunk, mint mások. Bizonyos számainkban elég komoly hajtóerő van, és azt akár rockos hangulatnak is nevezhetjük. Ennek az okát a dalszerzésben kell keresni, elsősorban Nick részéről. A Ghosteenen a gyászról énekelt, hiszen az elmúlt években súlyos veszteségeket kellett elszenvednie. (Rövid időn belül meghalt két fia, az édesanyja és első szerelme, közeli barátja, Anita Lane énekesnő – a szerk.) Úgy tűnik, mostanra valahogy meg tudott békélni a gyásszal, és próbál előretekinteni.
MN: A Bad Seeds úgy működik, hogy Nick írja a szövegeket, a zenét pedig Warren Ellisszel együtt komponálja?
JS: Nem igazán lehet ezt általánosítani a zeneszerzéssel kapcsolatban. A szövegekkel kapcsolatban viszont igen, az teljes egészében Nick asztala. A zene mindig máshogyan ölt formát, dalról dalra változik a helyzet. Nincs sablon, nincs semmilyen egységes protokoll, még a stúdióban is sokat dolgozunk a számok alakításán, illetve a hangszerelésen. Van, hogy egy egyszerű dalszövegsor megindít minket, és abból alakul ki egy dallam, de az is előfordul, hogy egy loop a kiindulópont, és arra improvizálunk. Teljesen esetleges a munkamódszerünk. Ezzel együtt tény, hogy a Skeleton Tree, a Ghosteen és a Wild God esetében maga a zeneszerzés a Nick és Warren közötti együttműködés eredménye volt.
MN: Nagyon hangsúlyos a női kórus jelenléte az új albumon. Ők hogyan kerültek a képbe?
JS: Azért nem csak női vokálok hallhatók, bár az tény, hogy valóban nagyon domináns a jelenlétük. Volt a legutóbbi turnénk 2022-ben, és arra háttérvokalisták is elkísértek bennünket. Nick számára az egy nagyon üdvözítő hangulatú koncertkörút volt, részben azért is, mert előtte néhány évig nem koncerteztünk. Nick izgalmasnak és inspirálónak találta a turnét, és élvezte a háttérénekesekkel közös munkát. Ennek során kapott ihletet ahhoz, hogy milyen legyen a következő lemez hangulata. Lényegében ehhez igazította a dalszerzést. A turné vége felé Nick több interjúban is megjegyezte, hogy hamarosan visszatér a stúdióba a Bad Seedsszel, és ismét egy klasszikusabb értelemben vett zenekari lemezt akar készíteni.
MN: A korábbiak miért nem voltak azok?
JS: A Skeleton Tree és a Ghosteen zenei anyaga lényegében kész volt, mire az együttes hozzálátott a munkához. Nem nagyon volt zenei tér, amit ki kellett volna tölteni. Nem üres vászonra kellett festeni, mert a vásznon nem nagyon volt hely. A Skeleton Tree-hez úgy álltunk hozzá, hogy már a demók is kellően különlegesek voltak. Lényegében azokon kellett csak dolgoznunk. Megpróbáltuk újravenni a dalokat, de az nem működött. Elveszett belőlük valami. Viszont amikor a demókat kezdtük el díszítgetni, rájöttünk, hogy az a járható út.
MN: A Bad Seeds diszkográfiája tekintélyes, és most született tíz új dal. Mekkora kihívás a koncertek szettlistáit összeállítani?
JS: Nem könnyű. Ilyenkor az ember mindig azon agyal, hogy hány számot kéne játszani az új lemezről. Sosem tudhatod, hogy melyik fog működni a színpadon. Az nem garancia, ha jól szól egy dal a stúdióban, a koncerten még akkor sem mehetsz biztosra, ha élő zenekari felállással rögzíted. Vannak olyan számok, amelyek nem bírnak összeállni élőben. A koncertprogram kialakításakor az az egyik szempont, hogy megpróbálunk új szerzeményeket beépíteni. Persze nem szabad elfeledkezni a rajongókról sem, akik a régi kedvenceket szeretnék hallani. Nem engedhetjük meg, hogy nem játsszuk a >From Her to Eternityt vagy a Red Right Handet. A régi klasszikusok mindig ott lesznek a szettlistán, de e tekintetben az összeállítás legérdekesebb és legkiszámíthatatlanabb része a „titkos kedvencek” kiválasztása. Igyekszünk néha előszedni olyan korábbi dalokat, amelyeket már régen játszottunk. A legnagyobb kihívást ezek jelentik – néha még magunkat is meglepjük egy ritkán játszott kedvenc leporolásával. Mindig kíváncsian várjuk, hogyan reagál ezekre a közönség. A zenekar felállása elég sokat változott az évtizedek során, és a különböző tagok mindig új ízt hoznak az összhangzásba. Ami a múltban működött, az lehet, hogy a jelenben nem fog, és ugyanez fordítva is megtörténhet. Nem nehéz összeállítani a szettlistát – inkább arra nehéz rájönni, hogy mi az, ami bejön majd a közönségnek, és mi az, ami nem. Le kell mennie két-három koncertnek, mire nagyjából be tudjuk lőni, hogy milyen legyen a műsor.
MN: Láttam egy veled készült, jó tízéves interjút a YouTube-on, ahol azt nyilatkoztad, hogy szívesen szereznél zenét egyszer egy pornófilmhez. Hogy áll ez a terved?
JS: Még nem került rá sor. Mostanában egy teljesen más jellegű filmhez készítek zenét. Egy ausztrál hölgy a rendező, Mary Zournazi. Ő személyes témákról készít dokumentumfilmeket. Az egyik egy olyan kutyáról szól, amely Athénban ott volt egy csomó tüntetésen. Egy idő után a tüntetések kabalája, sőt hőse lett. Mary készített olyan doksit is, amely a görög zenéről szól, de mindezt úgy, hogy a saját családjának történetén keresztül mutatta be. Szereztem zenét ahhoz a filmjéhez, most a legújabbhoz készítek egy dalt. A film az állatok és az emberek kapcsolatáról szól, és a Man Gave Names to All the Animals című Bob Dylan-számot dolgoztam fel hozzá.
