Magyar Narancs: Az ember azt gondolná, hogy Ausztria már jó ideje feltárta a múltját, erre ön előállt a Rechnitz című darabbal (lásd: Bűndölyf, Magyar Narancs, 2009. október 22.), és kiderült, a nácik bűnei még messze nincsenek kibeszélve. Sikerült felbőszítenie a szélsőjobbot?
| ||
Elfriede Jelinek: Nem becsülném túl a művészet nyilvánosságra gyakorolt hatását, ritka, ha a művészet ilyesmire képes. Előfordulhat persze, hogy mint egy gyújtólencse, ráirányítja a figyelmet bizonyos dolgokra, amelyek már hosszabb ideje a felszín alatt forrtak, és talán még lángra is tudja lobbantani ezeket. Mindezek ellenére a világháború utáni Ausztria történetében sokáig épp a művészek, és szinte csak a művészek voltak azok, akik felemlegették az ország náci múltját. Persze akadt néhány történész és politikus is, ám kétségtelen, hogy Ausztriában túlnyomórészt a művészek voltak a múlt feltárói, mert nem akadt egyetlen nagy formátumú gondolkodó sem. Ez pedig annak a következménye, hogy a nácik elüldözték az értelmiséget. A tályog akkor fakadt ki, amikor Vranitzky kancellár 1993-as izraeli látogatásakor elismerte Ausztria bűnrészességét a náci zsidóüldözésekben. Ezt nevezném történelmünk rég áhított és igencsak megkésett fordulatának. És persze a későbbi köztársasági elnök, Waldheim választási kampánya során is főleg a művészek és értelmiségiek hallatták a hangjukat és fejezték ki magukat igencsak szellemesen – gondoljunk csak Hrdlicka falovára. (A magyar származású osztrák szobrász egy méretes falóval tiltakozott a korábbi ENSZ-főtitkár második világháború alatti tettei, illetve azok letagadása miatt – a szerk.) A Rechnitz című darab nem indított új vitákat, Bécsben csak vendégjátékként került színre, de Grazban és Salzburgban voltak előadások. Az embernek nem lehetett az a benyomása, hogy valami meghatározó dologról van szó. A nyilvánosság előtt nem is volt szó a darabról.
MN: Hogy látja a hírhedt osztrák szélsőjobboldali politikus, Jörg Haider örökségét? A menekültválság és az arra adott politikai reakciók fényében úgy tűnhet, Haider kezdő volt csupán az idegengyűlöletet propagáló mai szélsőjobbosokhoz képest.
EJ: Haider annyira azért nem távoli emlék, különösen, ha a majdnem csődbe ment Hypo-Alpe-Adria bankra és annak Haider-féle vonatkozásaira gondolunk. (A Haider által vezetett karintiai kormány korlátlan garanciát vállalt a Délkelet-Európában felelőtlenül hitelező bank ügyleteire – a szerk.) Ez még most is gyakori téma. Manapság mindenekelőtt Haider gazdasági alkalmatlansága és az ebből következő melléfogásai kerülnek szóba. Haider felettébb intelligens volt, nagy csábító, aki számíthatott sok, akkoriban még élő háborús veterán egyetértésére és támogatására. A hajdani Waffen-SS- tagokat rendes, jóérzésű embereknek nevezte, és ezzel a kiállásával, hogy úgy ne mondjam, felértékelte őket. Erre nincs szüksége egy olyan modern, jobboldali radikális politikusnak, mint amilyen Strache. (az Osztrák Szabadságpárt elnöke – a szerk.) Ő a szavazatok egyharmadával számolhat, amivel pillanatnyilag sikeresebb lenne, mint Haider valaha. És ezért még csak nem is kell tennie semmit: bátran apellálhat az emberek legaljasabb idegengyűlölő hajlamaira. A kisujját se kell megmozdítania. Ezt most nagyon pongyolán fogalmazom, egy egész könyvre való anyag van ebben.
MN: Nyelvi szempontból hogyan látja a politikai retorika változását Ausztriában? A magyar politikusok vegyenek leckét az osztrák kollégáktól, vagy épp fordítva? Mondok egy példát: az osztrák kancellár nemrég a náci Németország faji politikájához hasonlította, ahogy Orbán a menekültválságot kezeli. Erre Orbán azt mondta, hogy egy osztrák politikus szájából elég abszurd, ha lenáciz minket.
EJ: Ami a náci múltat illeti, Magyarország csak hallgathat. És most itt a zsidók majdhogynem hibátlan, kései deportálására gondolok. Ez ügyben mások mellett Kertész Imrét lehet és kell is olvasni. Mindez természetesen Németországból és Ausztriából indult ki, efelől semmi kétség. Azt gondolom egyébként, hogy nem kellene egymástól semmit sem tanulnunk, főleg azt nem, hogyan kell kerítéseket építeni, de pillanatnyilag a kerítést Ausztria még nem akarja. Egyszer talán még ez is megtörténik, de én ezt nem tudom elképzelni. Azt gondolom, hogy Magyarországon, csakúgy, mint a korai NDK-ban, az antifasiszta öndefiníció helyettesítette a náci múlt feldolgozását. De amit elnyomunk, az később sokkal intenzívebben tör elő. Ahogy én látom, a mai magyar politika épp erre szolgáltat bizonyítékokat, ugyanúgy, ahogy a Pegida-felvonulások Németország keleti felén.
| ||
MN: A Kézimunka című darabját azután írta, hogy 1995-ben Burgenlandban négy roma fiatal áldozatul esett egy rasszista bombájának. Magyarországon a romagyilkosságok után mutatták be a darabját, amely csöndben lement, nagy vitát nem váltott ki. Német nyelvterületen mi volt a reakció?
EJ: Amint már mondtam, a művészet nem képes semmit sem előidézni, az enyém legalábbis biztosan nem. Nem tudok visszaemlékezni olyan esetre, hogy bármelyik darabom nagyobb vitát kavart volna. A Kézimunka sem volt kivétel. Természetesen a rettenetes oberwarti eseményektől hónapokig hangos volt a bulvársajtó, de ennek semmi köze nem volt az én darabomhoz. Manapság egy rövidke Facebook-bejegyzés és az arra reagáló kommentek könnyűszerrel hatalmas vitát képesek kiváltani. Hát, ennyit a vitakultúránkról. Ehhez képest egy hosszú színdarabnak, amit egyébként is csak kevesen néznek meg, semmi esélye. Engem mind a mai napig az az alapvető esztétikai kérdés foglalkoztat, hogy lehet-e egyáltalán aktuális politikai eseményeket színpadra vinni, és ha igen, vajon hogyan. De sohasem sikerült vitát kezdeményeznem, hacsak nem számítom a Burgtheater című darabomat, amelyben Klaus Mann Mephistójához hasonlóan ma is híresnek számító színészek és színésznők esnek bele a nácik propagandagépezetének csapdájába. Furcsamód ez a darab, amelyet Ausztriában be sem mutattak, és csak egyetlen alkalommal játszottak Németországban, több tiltakozást váltott ki és több ellenérzést velem szemben, mint az összes többi darabom együttvéve. Egy „üres helyről” folyt a vita, hiszen alig néhányan ismerték csak a darabot. Ha valaki politikailag hatásos akar lenni a színpadon, akkor az a legjobb, ha nem is ír darabot. Lehetséges, hogy pont akkor fog működni a dolog.
MN: Ausztria is belengette, hogy a magyar kerítéshez hasonlóan szögesdróttal védi meg határait. Irodalmilag termékeny téma lenne az osztrák kerítés?
EJ: Nem, ez a fajta szögesdrót csak a ti sztoritok lehet. Nálunk még nincs ilyen, és el sem tudom képzelni, hogy lesz. Ehhez túlságosan jól működik nálunk a civil szféra. Magyarországon nyilvánvalóan hallgat vagy hallgatásra kényszerítik – főleg a színház területén. Ezt már jó ideje sokkolónak tartom.
