Úgynevezett „agyas” krimit olvasunk, agyonpszichologizált, bonyolultnak tűnő, de könnyen átlátható házasságtörési cselekménnyel, és egyértelműen azzal a szándékkal, hogy több legyen sima bűnügyi regénynél, és áttörjön a bűnregény tartományába. (Az előd, a Holtodiglan is ugyanez volt, csak kicsit eredetibb kivitelben.)
Ezt szolgálja a nagyjából egy év alatt (2012 októbere és 2013 szeptembere között) lepergő történetet elmesélő technika: a regény három nő, Rachel, Anna és Megan monológjaiban mondja el önmagát. Az én-elbeszélők különféle nézőpontja természetesen különféle meséket eredményez, az olvasó kirakóst kap, amelynek kockáiból magának kellene összerakni az igazságot – gondolom, ez lehetett az író egyik szándéka. Lejárt lemez, de voltaképpen – különösen egy krimiben – szinte mindig működőképes, feltéve, hogy a szerző nem üvöltő közhelyekkel dolgozik.
| ||
De sajnos Hawkins esetében ez a könyv majdnem minden szegmensére kiterjed: lapos történet kitalálható konfliktusokkal, epikus zombikként mozgó figurák, akiknek tettei ekként szinte előre borítékolhatóak, és a gyilkost már kábé a felénél kitalálja az ember. Plusz nyelvileg mindegyik egyforma, talán Rachel monológjában érezhető valamiféle saját igény, míg a többi jószerint csak a történet elmesélésére szorítkozik. Ami persze nem véletlen: mint a zsáner majdnem minden tagja, Hawkins kötete is inkább filmforgatókönyv, mint epikus alkotás.
Íme, egy kriminális világsiker. Aki beveszi, vegye be.
Fordította: Tomori Gábor. XXI. Század Kiadó, 2015, 320 oldal, 3990 Ft
