Éppen húsz évvel ezelőtt jelent meg magyarul az első Magris-könyv, rögtön a főmű, a több mint hatszáz oldalas Duna, amely, ha hatalmas könyvpiaci sikert nem is ért el, azonnal sok lelkes hívet szerzett a trieszti mesternek. A méretes esszéregényt azóta kisebb-nagyobb időközökkel követték a további munkák, ma már tehát elmondhatjuk, hogy szinte teljes egészében hozzáférhető az író életműve - így pedig az is jól látszik, hogy Magrist elsősorban a nagyobb formák, testes művek izgatják, és a Közép-Európa-mítosz mint megkerülhetetlen, de soha egészében fel nem fejthető történelmi-kulturális szövevény.
A Hangok címmel most kiadott karcsú kötet ugyanakkor mintha épp az életmű fősodrától elütő kísérlet lenne. Két viszonylag rövid, egyszerű szerkezetű elbeszélés, vagy ahogy a könyv borítója állítja: "Vágymonológok nőkről és férfiakról". Ez lenne a magrisi kispróza. Az eredetileg 1995-ben megjelent könyv címadó írása egy - tulajdonképpen őrült - férfi homályos szóáradata, ahol a beszélőről is csak szépen lassan tudunk meg ezt-azt, arról pedig, hogy ki vallomása címzettje, egyáltalán nem kapunk eligazítást. És éppen ezért, mert a semmibe vagy legalábbis ismeretlen területre tart a hang, valóban lebegős, minden súlyosságával együtt is légies lesz ez a monológ. A nőket csak az üzenetrögzítőre felvett hangjukon keresztül megközelítő, de ezekbe a hangokba aztán mániákusan beleszerető fickó érdekes elbeszélő, mégsem éri végül nagy meglepetés az olvasót, a történet lényegében statikus marad, a poénok pedig éppen ezért csak mérsékelten hatnak. De hát nem is kicsi az a fa, amibe Magris a fejszéjét vágta, Gogoltól - hogy magyart is mondjunk - Babitson át Faulknerig számos remekbe szabott őrületmonológ született már. A Hangok nem ilyen, de vitathatatlan, hogy az olvasás húsz percéig igen szórakoztató.
És ha már a nagy fáknál és kis fejszéknél tartunk, a kötet másik elbeszélése sem aprózza el a dolgot: a Biztosan megérti (közbevetve: érdekes, hogy Magris mindig ilyen színtelen címekkel dolgozik, ami néha, a Kisvilágok vagy a Vaktában esetében működik is, itt azonban kissé sutának tűnik) Orpheusz és Eurüdiké történetét értelmezi újra az utóbbi szájába adott monológban. Persze minden kicsit más, de kényelmesen felismerhető már a szöveg kezdetétől: Hadész helyett egy arctalan Igazgató úrhoz szól a költő kedvese, az alvilág helyett egy furcsa Szeretetház a helyszín, a kígyó mérge helyett valami fertőzés ölte meg Eurüdikét, Orpheusz dalai pedig - habár a lant is szóba kerül néhol - inkább wurlitzeren, később CD-n járják be a nagyvilágot. Szépen ki van találva minden, talán túl szépen is, és ettől kiszámíthatóvá válik a szöveg. A Vaktában mítoszkezeléséről írta néhány éve Bán Zoltán András, hogy "bár Magris mindvégig szuszogva igyekszik megteremteni a korrespondenciát, a kapcsolat merőben külsődlegesnek tűnik - amolyan mélynek tűnő ráfogásnak". A Biztosan megérti esetében is valami hasonló "ráfogás"-érzésünk van, csakhogy míg a nagyregényben a mitológiai utalások a számos közül egy olvasatot domborítottak ki, ennek az elbeszélésnek a terébe nem fér be más szál; így viszont valahogy kevésnek tűnik az ötlet, instabilnak a koncepció. És ezen az sem segít, hogy egyébként a szöveg minden során érezhető az írói tehetség, a gondolkodói mélység - valami mégis hiányzik. Talán - habár ezzel a szóval rizikós előhozakodni - egy kicsivel több eredetiség. Mintha Magris nem tudna mit kezdeni a szokatlan közeggel, azzal, hogy hiányzik az esszéregények tágassága, a fikcióval kombinált kulturális-történelmi alapanyag szabadabb formálhatósága, és hogy nem ül az egész alján Közép-Európa kevert hagyományának otthonos-nyomasztó hordaléka. De azért, mivel rutinos író, végigviszi a dolgot, lezárja az ívet, csattanót tesz oda, ahová illik, egyszóval megoldja a leckét. Akinek pedig ez nem elég, előbb-utóbb úgyis belevág a nagyregényekbe.
Fordította: Gács Éva. Libri, 2012, 88 oldal, 1490 Ft
A Narancs Magrissal készített interjúja itt olvasható.
