Magyar Narancs: Ha csak az utóbbi évtizedet vesszük, nem szenvedett hiányt díjakban: az olasz állam Nagy Lovagkeresztje, a holland Erasmus-díj, a spanyol Asztúria Hercege Díj, az osztrák Állami Díj az Európai Irodalomért, a legjobb francia fordításnak járó Mediterrán Díj és végül, 2009-ben a frankfurti könyvvásáron a német könyvszakma Békedíja. Van még otthon hely a Budapest Nagydíjnak?
Claudio Magris: Ha megtudom, hogy díjjal akarnak kitüntetni, a mai napig meglepődöm, és őszintén örülök - és ezt nem holmi álszerénységből mondom. A mai világban mindenkit elsodornak a hétköznapok, rohanunk, teljesítünk, és ha eközben valaki észreveszi, amit a másik ír, az szerintem már a csodával határos. Az pedig, hogy Budapesten kapok elismerést, kétszeresen is fontos nekem: egyrészt mert Magyarországon fordították le először a Duna című könyvemet. Régen volt, 1992-ben, de azóta is otthon érzem magam önöknél: számomra Olaszország után Magyarország vált a világon a második legfontosabb hellyé. Másrészt a Duna központi fejezete is éppen Magyarországról szól. Ez az a fejezet, amely talán a legjobban kifejezi a könyv lényegét. Arról már nem is beszélve, hogy Magyarország számomra már az itt kötött barátságok és munkakapcsolatok miatt is fontos lett.
MN: Ha Budapest a második otthona, melyik a kedvenc helye, ahova mindig visszatér?
CM: Kettő-három is van ilyen. Kedvencem a Vörösmarty, nem a költő, hanem a cukrászda. Nem is tudom, miért...
MN: Talán azért, mivel ilyen kávéházak vannak Triesztben is? Például a San Marco, ahol ugyanolyan a parketta, a székek, a függöny...
CM: Lehet. Tény, hogy a Gerbeaud-ban otthon érzem magam. De hadd gondolkodjam... Inkább mást mondok: a Dunát teszem az első helyre. Triesztben nincs ekkora folyó, igaz, van tenger. Szeretek a Duna-parton sétálni, szeretem a Lánchidat és az Erzsébet hidat. Egyébként akár Budapestre, akár Prágába megyek, a saját Budapestemet és Prágámat keresem, azokat az érzéseket, emlékeket, embereket, amelyek a várost csodálatossá teszik számomra. Ez idealizálás? Elképzelhető, de ettől még az újat is látom, a mai Budapestet, amely nem kevésbé érdekes vagy élő.
MN: Maradjunk a Dunánál! A húsz évvel ezelőtti magyar kiadáshoz tízoldalas utószót írt, kimondottan a magyar olvasók számára. A könyv most újra megjelenik, új utószó is készült hozzá?
CM: Ezúttal új előszót írtam. De más, mint a korábbi. Nem is igazi előszó, hanem használati utasítás ahhoz, hogyan kell ugyanazt a könyvet ennyi év után ismét kézbe venni. Elmagyarázom benne, mi történt a Duna 1986-os megszületése óta. Muszáj volt hozzáfűzni valamit az új kiadáshoz, mivel minden könyv a szerzőjével együtt öregszik. A könyveken is látszik az évek múlása, az idő a könyveket is törékennyé teszi. Még akkor is, ha tiszteletben tartjuk azt a tézist, hogy a remekművek sohasem öregednek. Az én könyveim velem együtt öregednek... Egy jó könyv akkor autentikus, ha az író tapasztalatait hordozza magában, márpedig biztos megváltoztam én is és a könyv is, mióta megírtam.
MN: Már majdnem harminc év telt el azóta, hogy megírta a Dunát. 1986-ban még nem létezett a mostani Európai Unió. Milan Kundera, Danilo Kis, Konrád György és Claudio Magris is a Nyugat és a Szovjetunió között lévő Mitteleuropáról írt. Ez létezik még?
CM: A közép-európai szövet, szubsztrátum mindig is létezett, és ma is megvan. A térség minden országában más, ráadásul változó, mégis közössé teszi az itt élő nemzetek kultúráját. Az már más kérdés, hogy jelenleg Európának ez a része is válságban van. Azt hittük, egyszer s mindenkorra leomlottak az ideológiai falak, erre a ledőltek helyére újabb etnikai-ideológiai falakat emeltek. Az itt élők kölcsönösen bezárkóztak, és tagadják a Mitteleuropa létezését. Ennél is nagyobb veszélyt jelent azonban az amerikanizáció, a különbségeket eltörlő globális kultúra, amely ugyanarra a szintre helyez mindent, mintha attól, hogy valami régi, már nem is lenne érvényes. Nekem a közép-európaiság elsősorban a tiltakozást, az ellenállást jelentette. Ebben rejlett a közép-európai kultúra ereje először a nacionalizmusokkal, azután a szovjet elnyomással szemben. Szerintem ez az erő az ellenállásra, ez jutott válságba.
MN: Egész Európában?
CM: Van egy - európai - álmom. Persze tudom, hogy nagyon nehezen valósítható meg. Azt szeretném, ha az Európai Unióból végre megalakulna a közös Európai Egyesült Államok, és a mostani tagországok ugyanannak az európai államnak a tartományai lennének. Olaszország az lenne Európában, amit ma Lombardia vagy Friuli-Venezia Giulia tartomány képvisel Itáliában. Európa csak így működhet politikailag és kulturálisan. Csakis így lehet feléleszteni azt az európai kultúrát, amely mindig is az individuumra helyezte a hangsúlyt, nem feledkezve meg a szociális érzékenységről. Ha két szóban össze kellene foglalnom az európai kultúra lényegét, akkor azt mondanám: ironikus humanizmus. Ez a tőkéje, együtt egy olyan kapitalizmussal, amely nem feltétlenül az angolszász modellt követi. Én ebben az európai valóságban hiszek, tudva, hogy jelenleg nagyon nehéz a helyzet. A közeljövőt illetően pesszimista vagyok, hosszú távon viszont optimista. De ha ez az Európa nem valósul meg, jobb, ha mindannyian odébbállunk. Arról álmodom, hogy egyszer úgy megyek el magamnak kormányfőt választani, hogy a győztest nevezhetik Rossinak, Pereznek vagy Kossuthnak is.
MN: Így egészíti ki egymást a trieszti, olasz és európai identitás?
CM: Mindegyikünk egymásba helyezhető matrjoska, több identitással. Ettől még természetes, hogy kötődünk saját országunkhoz, városunkhoz, nyelvünkhöz. A lényeg szerintem a spontaneitásban rejlik. Kedvenc szerzőmet, a nápolyi Raffaele La Capriát szoktam idézni, aki azt mondta: "Egy dolog nápolyinak lenni, más dolog nápolyiként viselkedni." Én európai patriótának érzem magam. Gyakorlati okokból is, mert úgy gondolom, hogy ami Milánót érinti, az Nápolyra is vonatkozik, ami Európa egyik részén történik, az iránt nem lehet közömbös a másik része. Elég a bevándorlás problémáját említenem.
MN: Közös állam volt az egykori monarchia is: ezért érdekelték a Habsburgok?
CM: Engem a Habsburgok emberileg sohasem érdekeltek. Sohasem éreztem több tiszteletet Habsburg Ottó, mint Mario Rossi vagy Szabó István iránt. Mindig is az érdekelt, ami a monarchia mögött volt, és az, ami ebből megmaradt: hogy a német nyelv összekötő szerepén túl hogyan tudták jóban-rosszban összetartani ezt a közép-európai szigetvilágot. Legyen régi vagy új, múlt vagy jelen, a mítoszok lényege az, hogy ellen lehet szegülni az idealizálásnak. A mítosz akkor működik, ha ellen tudunk neki állni, ha mint a felvilágosodás korában, darabokra lehet szedni, le lehet dönteni.
MN: 2013-ban olasz-magyar kulturális év lesz. Ha megkérdeznék, milyen programjavaslata lenne?
CM: Nem hiszem, hogy megkérdeznek. De ha mégis, az első számú tanácsom az lenne, hogy a szervezők ne felejtsék: a kultúra nem csupán irodalom, képzőművészet és zene. A kultúra az életstílus kifejezése, mindenekelőtt azt mutatja meg, hogyan működik egy adott ország. Az is a kultúrához tartozik, hogy van-e elég busz ahhoz, hogy vidéken a gyerekek eljussanak az iskolába. Ez fontosabb a megjelenő regények számánál. Mondok egy abszurd példát: ha egy országnak Isteni színjátéka van - amely a világ talán legnagyobb irodalmi remekműve -, de körülötte teljes káosz uralkodik, akkor ez rosszabb, mint egy olyan ország, amelynek esetleg nincs Dantéja, de lehet benne tanulni, dolgozni, sétálni, gondolkodni.
MN: Ez csak elvont példa?
CM: Természetesen. Nem lesz könnyű igazi kulturális évet rendezni. Ahhoz valami újat is ki kellene találni. Hacsak nem divatbemutatót értünk alatta, amelyen Róma és Budapest is felsorakoztatja a leggyönyörűbb manökenjeit és ruháit. Ha én rendeznék kulturális évet, azt mutatnám meg - felesleges mazochizmus nélkül -, ami nem működik Olaszországban, és amit a magyaroktól tanulhatnánk el, és fordítva. Nem az évezredek dicsőségét zengenénk, hanem konkrét példákat mutatnánk be egymásnak.
MN: Ez az irodalom feladata is?
CM: Én azt a könyvet tartom irodalmi műnek, amely megfelel az irodalom közvetett funkciójának, vagyis megmutatja, hogyan élnek az emberek, miközben megtanít szembesülni a problémákkal. Egy regény nem tudja elmagyarázni, hogyan küzdjük le a gazdasági válságot, de - mondjuk egy válság által elsodort család történetével - közvetetten segíthet. Egyébként attól, hogy valaki író, nem feltétlenül számít tekintélynek erkölcsi vagy akár politikai kérdésekben, ahhoz az is kell, hogy ismerje a valóságot. Már többször elmondtam, hogy a francia Louis-Ferdinand Céline-t nagy írónak tartom, ugyanakkor azt gondolom, hogy a házinénije többet értett a politikához, mint ő.
MN: A mai irodalom mit tud kezdeni a valósággal?
CM: Szerintem az európai irodalommal az a baj, hogy nagyobb súlyú véleményt utoljára a harmincas-negyvenes években mondott a világról, akkor is többnyire a közép-európai írók tollán. Akkor érezték utoljára annak a szükségét, hogy a világválság egyéni tapasztalatát szavakba öntsék, és ehhez újfajta narratív stílust, új irodalmi nyelvet teremtettek. Ha ma a posztmodern szövegjátékot ismét a történetmesélés váltja fel, ez nem visszafejlődést jelent. Visszafelé nem lehet menni az irodalomban, de a kísérletezést lehet folytatni. A tehetséges író nem azt írja, amit akar, hanem amit muszáj írnia, és amíg nem találja meg a hangot, a formát, nem tud írni. Mindig is sokat írtam, de hosszú időbe telt, amíg megtaláltam a megfelelő tónust. Az az író, aki tudja, hogy hiába övé a hang, a történet nem csak az övé, nem csak vele történik meg.
MN: Most jelenik meg először magyarul a Hangok. Annak mi a története?
CM: Telefonos üzenetrögzítőre mondott szövegekből áll. 1995-ben jelent meg, akkor még volt vezetékes telefon, és volt üzenetrögzítő. A hangok "témája" nagyon egyszerű: a mai ember magányosságát, elszigeteltségét és szeretethiányát fejezi ki. Az emberi hang egyébként mindig lenyűgözött. Ezért szeretek rádiót hallgatni, főleg éjszaka, és kitalálni, ki lehet a készülék túloldalán.
MN: 2007-ben elterjedt a híre, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat, amelyet végül Doris Lessing nyert el. Mit érzett?
CM: Jobban örültem volna a Nobel-békedíjnak, vagy ha a jó természetemért kaptam volna elismerést... Most viccelek, de akkor sem éreztem másképpen. A Nobel-díjnak nincsenek nyilvános jelöltjei, akárkinek a neve szóba jöhet. Az enyémet az angol fogadóirodák röppentették fel, és örültem neki, hogy másoknak ilyen jó üzletet jelentek. Kizártnak tartom viszont, hogy a fogadóirodák a svéd akadémiától kapták volna a hírt.
MN: Ötven éve ír újságba, idén márciusban elnyerte az È giornalismo olasz újságírói díjat. Az átadón azt mondta, az a baj, hogy ma már mindenkinek állandóan véleménye van. Ez tényleg baj?
CM: Az újságok ahelyett, hogy hírekről számolnának be, állandóan véleményeket közölnek. Nem a miniszterelnököt idézik, hanem azt, amit egy másik politikus mond róla. Véleménynyilvánítási mánia tombol: az írott sajtóban, televízióban, interneten. Ha mindenki mindenhez ért, az ítélet inflálódik, akármit mondunk, semmit sem ér.
MN: Az olasz sajtóban a magyarországi politikáról is sok vélemény olvasható. Ön miért nem csatlakozott?
CM: Nem akartam. Régen jártam Magyarországon, és nem ismerem a helyzetet. Véleményem nekem is van, de csak úgy tudok valamiről írni, ha nem harmadik forrásból hallom vagy látom. Hallottam például, hogy Günter Grasst kitiltották Izraelből, erről sem mondok addig semmit, amíg németül nem láttam a kérdéses verse eredeti szövegét. Majd utána.
NévjegyTriesztben született 1939. április 10-én. A Trieszti Egyetem germanisztikaprofesszora, a Corriere della Sera kolumnistája, a római parlament volt szenátora. Diplomamunkájából írt első könyve, A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban 1963-ban jelent meg. Legolvasottabb művei között van a Duna (1986), az Egy másik tenger (1991) és a Kisvilágok (1997). Előbbi kettőt az Európa, utóbbit a Libri adja ki most újra, az egyetlen új fordítással, a Hangok két rövid monológjával együtt (kritikánkat lásd itt). |
