A fehér kalapos rém akarata

Kövér György társadalomtörténész

Könyv

Százhuszonkilenc éve és két hónapja nem tudjuk, mi történt Solymosi Eszterrel, a tiszaeszlári kamaszlánnyal. Kövér György vaskos, helyi társadalom- és politikatörténeti, antropológiai kontextust és a nemzetközi kitekintést sem mellőző nagymonográfiájából, A tiszaeszlári drámából sem tudjuk meg ezt. Sok minden mást igen. A könyvet az Osiris adta ki.

Magyar Narancs: Hatalmas opus született a kezed alatt, amely anyagát, témáját és szövetének gazdagságát tekintve is nagyregényt idéz. Hány évig dolgoztál rajta?

Kövér György: 2003-ban kezdtem el – ha úgy vesszük, ez nyolc év munkája, de közben sok minden mást is csináltam.

MN: Ritkán lehet olvasni ennyire szerteágazó, sokszólamú történeti monográfiát – miközben egy központi témára koncentrál, minden aspektusát aprólékosan végigelemzi.

KGY: Ha van valami jó a történészi munkában, akkor éppen ez, különben is: 120 év után már igazán lehet ideje az embernek arra, hogy végére járjon a dolgoknak. Annak dacára, hogy végül magát az egész munkának ürügyet adó esetet ki sem tudja deríteni, talán nem is akarja – de helyette előkerül egy csomó más fontos dolog.

MN: Sokára bukkan fel a könyvben a krimiszál, előtte még számos társadalomtörténeti, családtörténeti, demográfiai tény, megfontolás kerül elő. Gyáni Gáborral közösen szerzője vagy egy népszerű, tankönyvként is sokat forgatott, megírásakor szemléletében is újszerű társadalomtörténeti összefoglalónak (Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Osiris). Amikor a történész belemászik egy ilyen aprólékos mikrohistóriai kutatásba, az mennyiben változtatja meg a makroszintű társadalomképét? Egy konkrét mikrohistóriai kutatás talán alkalmas lehetne arra is, hogy verifikálja, illetve cáfolja a nagy teória állításait.

KGY: Én is így fogtam neki. Hogy most meg tudom csinálni azt, ami egy kemény társadalomtörténeti összefoglalóba kell - a jobbágy-összeírásoktól kezdve az adókataszterekig. És emellett van egy "lágyabb" forrásanyagom - elvégre ez volt az első per, amit gyorsírással lejegyeztek. Kivételes alkalom volt ez: hiszen így a fél falu "megszólalhatott", és az élő beszédben íródott szövegeket máig olvasni lehet. Én mint tiszántúli még a diftongusokat is kihallom a sorok mögül. Habár tudni kell: ilyenkor némileg a gyorsíró is átfogalmazza a szöveget a maga nyelvére. Mindenesetre rendelkezésemre áll kétféle forrásanyag - ennél nagyobb bizonyosságot a történetíró nem szerezhet. De még ez sem a teljes kép. Menet közben aztán az is kiderült, hogy mást akarok csinálni, mint amit eredetileg gondoltam. Eredetileg nem is akartam megírni magát a pert - inkább "csak" a falu társadalomtörténetét. Azután később kisült: ezt ugyan meg lehetne tenni, de önmagában nem elég érdekes. Ebből is fakad az alcím: társadalomtörténeti látószögek - nézzük meg a témát többféle optikával! Az eredmény pedig, ha posztmodernnek nem is nevezném, de összetettségében is megfelel a társadalomtörténet mai állapotának. Sajnos már elhunyt történészkollégám, Benda Gyula szerette mondogatni - látván a történelemtudomány episztemológiai fordulatát, s hogy mint csúszik ki a talaj ennek következtében a hagyományos társadalomtörténészek alól -, hogy nem építünk monumentumot. Azt már húszan is megtették - hol jobban, hol rosszabbul. A látószögek és léptékek váltogatása egyfajta kiutat kínált ebből a csapdából, de ezért is lett a mű ilyen vaskos.

MN: A könyv magja egy olyan sztori, amit napjaink nyomozós, helyszínelős, bírósági sorozatai szoktak feldolgozni. Solymosi Eszter közvetlenül húsvét előtt eltűnik, azután találnak a Tiszában egy holttestet, aki vagy azonos vele, vagy sem. Sokakat, kivétel nélkül zsidókat, rituális gyilkossággal vádolnak - ez volna a vérvád, amelyre bizonyíték sincs; végül felmentik őket.

KGY: Én is igyekeztem végül e krimiszálat kibontani - bár sok mindenbe "kontárkodtam bele" eddigi történészi pályafutásom alatt, ilyet még nem csináltam. Például jogtörténettel sem foglalkoztam - most ezzel is kénytelen voltam.

MN: Ha valaki először foglalkozik a tiszaeszlári üggyel, mindenekelőtt néhány "kötelező olvasmányba" botlik: az erősen elfogult Bary József vizsgálóbíró emlékirataiba, a megvádolt zsidókat védő Eötvös Károly szintúgy nem semleges alapállású memoárjába, és persze Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című dokumentumregényébe. Ezt a sztorit tehát legalább három-négy nézőpontból megírták - még ha csak a könyv magjáról, Solymosi Eszter eltűnésének és a pernek a történetéről is beszélünk. Most melléjük került egy újabb értelmezés, habár nyilvánvalóan nem a rejtély megoldását kínálja a te könyved sem.

KGY: Ezekkel a nagy elődökkel az ember természetszerűleg küszködik. Ezen belül is gyökeresen más az Eötvös-Bary-kettős.

MN: Akik ellenfelek voltak.

KGY: Szereplői voltak az ügynek, utólag írták meg a memoárjaikat, és nyilván önigazoló céllal is. Mint rájöttem, meg is nehezítették a történészek dolgát. Mindenki őket tartotta az autentikus forrásnak, s joggal vélhette az utókor: ők már csak megmondják a "tutit". Ám egy gondos történészi kutatás során gyorsan kiderül: bár mindkettőjüknek ott pihen az irathagyatéka az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, az eddigi kutatók mégis csak a memoárokra támaszkodtak - ahelyett, hogy gondosan átnézték volna a hagyatékot, amelyből a két szerző is dolgozott. Mindketten megőriztek olyan dokumentumokat is, amelyek nem teljesen igazolják azt, amit leírtak. Ez főleg Baryra jellemző: a memoárjához sok mindent nem tudok hozzáfűzni, de a hagyatéka alapján elmondható: jó levéltárnok volt. Bár nem írta bele őket a művébe, de becsületesen megőrizte azokat az iratokat is, melyek kifejezetten ellentmondanak az ő koncepciójának (a vérvádnak - a szerk.). Márpedig a történész-filológus pontosan az ilyen irományokból, például a boncjegyzőkönyv fogalmazványából tudja kikövetkeztetni legalábbis azt, milyen irányban próbálták meghamisítani, amit láttak, azaz a primer tapasztalatot - ez pedig paradox módon éppen Barynak köszönhető. Igazán nagy bajban Krúdyval voltam. Baryt és Eötvöst szembesíthetem a hagyatékukkal, de Krúdy nem volt szereplő: azt, amit az ügyről tud, összemásolja különböző újságokból - munkájának ez a része, majdnem azt mondanám, érdektelen, habár persze jól meg van írva. No de Krúdy tud valami olyasmit a szabolcsi környezetről - dacára, hogy a per idején csak picike gyerek volt -, amit senki sem tud, és én sose fogok tudni, átnézhetek akárhány levéltári fondot. Nem beszélve az íráskészségről - mert nem szeretném magam Krúdyhoz hasonlítani. És tényleg az a kérdés, mivel tudom ezt a hiányosságomat pótolni - ha tényleg azt akarom, hogy legyen egy valódi történészi diskurzus az eszlári ügyről és annak kontextusáról. Itt jöttem rá, hogy nincs más esélyem, mint ez a multiszkópikus jelleg, hogy én nemcsak Eszlárról nézem Szabolcsot és a Szabolcsból Eszlárt, hanem az országos, a makroszint felől is megnézem Eszlárt, és megpróbálom minél több szögből szemrevételezni a témát.

MN: Az eszlári ügyről még ma is drámák, filmek készülnek. Van egy hagyományos legendáriuma - hogy úgy mondjuk, errefelé is, arrafelé is. Jelen lévő, virulens toposz az antiszemita szubkultúrában - ugyanakkor az akkori felmentő bírósági döntést szokás a joguralom érvényesülésének, a liberális jogállam helyes, rendszerszerű működésének példájaként is méltatni. Az ügy ma is egyfajta spektákulum.

KGY: Azóta is tovább élő toposz, hogy a felmentő ítélet csupán azért született meg, mivel Kornis Ferencre (a nyíregyházi törvényszék egykori elnökére - a szerk.) fentről - akár maga Tisza Kálmán miniszterelnök - ráparancsoltak. Viszont ha valaki végigolvassa a könyvem jogi témájú részeit, akkor nyilvánvalóvá válik: jogászi szemmel egyszerűen nem lehetett más verdiktre jutni. Kornis Ferenc portréját is megpróbálom árnyalni a könyvben - de az adott bizonyítékok alapján ő sem hozhatott más döntést. Nem hiszem azt sem, hogy a tisztségéről való későbbi lemondásával a politika befolyása ellen tiltakozott volna - akkor tán nem jelentkezett volna tíz év múlva országgyűlési képviselőnek, mely posztot azután három turnuson át töltötte be. Valószínűleg inkább a jogtudományban ingott meg a bizalma. Mindezzel együtt azt kell mondanom, hogy Solymosi Eszter eltűnési ügye és az ehhez társított bírósági ügy valójában nem olyan érdekes.

MN: Önmagában tán nem is lett volna - manapság például, más eltűntekhez hasonlóan, talán "csak" rátennék a képét egy tejesdobozra.

KGY: Az 1880 és 1884 közötti Szabolcs megyei alispáni iratokban utánanéztem, hogy hány hasonló eltűnési esetet jelentettek be - azt kell mondani, akkoriban mindennapos dolog volt, hogy ilyen korú lányoknak nyomuk veszett. Ami viszont érdekes, hogy megnő a bejelentések száma az Eszlár-ügy kirobbanása után: korábban eltűnt gyerekeket jelentenek be - nehogy később Solymosi Eszterrel azonosítsák őket.

MN: Azaz már korábban is jelentős latenciájuk volt az efféle eseteknek.

KGY: A tejesdoboz-analógia abból a szempontból is jó, hogy ezután más módszerekkel is kerestetik az eltűnteket. Számomra, és erre akarok kilyukadni, sokkal érdekesebbnek tűnt, ami menet közben bukkant a felszínre - mind a társadalomtörténeti háttér, mind a konkrét ügy szempontjából.

MN: Az ügynek létezett egy nemzetközi kontextusa is. Magyarország felkerült a külföldi lapok címlapjára, az antiszemita performerek egy jó része nemzetközi hírnevet kovácsolt magának - még ha csak egy egzotikus szubkultúrában, a nemzetközi antiszemita mozgalomban, egy afféle internacionálé-kezdeményben tudtak is stallumokat szerezni maguknak, mint Simonyi Iván és Ónody Géza országgyűlési képviselők. Ugyanakkor a magyarországi vérvádügy is beilleszthető egy nemzetközi kontextusba: egy szem lesz hasonló esetek láncolatában.

KGY: Ez óhatatlanul felbukkan - ugyanakkor a társadalomtörténeti megközelítés miatt ez is más helyre kerül. Egy "rendes" pertörténetben - és az enyémet ebből a szempontból nyugodtan tekinthetjük "rendetlennek" - azzal kezdődne a történet, hogy megnézzük: van-e nemzetközi antiszemitizmus, hiszen ez volna a fő aktor, ami valamilyen módon egy magyarországi leágazást generálna, ez pedig gerjesztené az eszlári történetet. Az én könyvemben a nézőpontnak köszönhetően helyben keletkezik az ügy, helyi konfliktusok közül húzódik ki ez a szál. A vizsgálattal elindul az ügy eszkalációja, kilép az eredeti eszlári keretek közül, beleszól a megye, később az ország, s ehhez jön utóbb a nemzetközi faktor. A cselekményesítésnek különböző szintjei lesznek, és végre most megvizsgálom ebből a szemszögből a falut is - eddig ez senkit nem érdekelt. A nemzetközi antiszemita mozgalom, de a hazai is a maga módján csak belekapaszkodik ebbe az ügybe.

MN: Ennek az örvén pártszerűsödik a hazai antiszemita mozgalom.

KGY: Így van. A Solymosi-ügy állandó vesszőparipája lesz az antiszemita újságcikkeknek - de ők csak rátelepülnek az esetre. Ha a helyi konfliktusokat nem bogozom ki, akkor nem értem meg, miért pont ebből lesz az ügy. Mindehhez kell a helyismeret, a Szabolcs megyei történések feltárása. Amikor például kiderült, hogy ilyen vaskos lesz a könyv, én is számba vettem, mit lehetne rajta rövidíteni, mit áldoznék be, ha ez a kiadóban szóba kerülne - és nagyon sajnáltam volna, ha kimarad a szabolcsi őszi agárversenyekről szóló rövidke fejezet. És nem csak azért, mert afféle krúdys hangulatot csempészett a könyvbe - ha megnézzük a helyi újságok korabeli cikkeit, kiderül, hogy az agárversenyek idejére az eszlári ügy mindig háttérbe szorult. Ismerjük a helyi urak és újságírók nézeteit - de az ügy az agárversenyek idején csak afféle "futottak még" kategóriába kerül. Amint elmúlnak, rögvest előrelép az első helyre a per és a konzekvenciái.

MN: Amikor a felmentő ítéletet követően kitörnek a kravallok - mellesleg a hecc, a kravall és a pogrom közötti terminológiai határok tisztázása külön értékes része a könyvnek -, a hazai antiszemita sajtó és politikusok is meglepetten állnak a népmozgalmak előtt. Nem tudnak mit kezdeni a fejleményekkel - ezek már túlmutatnak azon a horizonton, amelyen belül "megoldásokat" kínálnak a helyzetre.

KGY: A kravallokkal kapcsolatban is az a helyzet, hogy a hagyományos történetírás hajlamos úgy tekinteni az efféle zavargásokra, hogy azokat bizonyos - ez esetben függetlenségi, illetve antiszemita - irányzatokhoz tartozó ágensek szervezik. De hát nem így működik a politika - s erre jó példát nyújtanak az 1884-es választásokhoz kapcsolódó kravallok.

MN: Valaha erről voltunk híresek: botrányos választások, választói korrupció, etetés-itatás, végül verekedés, néha zavargások.

KGY: Ráadásul valamennyi szinten: falusi bíróválasztáskor, megyei tisztújításkor és országos választások alkalmából egyaránt. A politika peremén ugyanakkor becsatlakozik egy olyan társadalmi réteg, amelynek nincs választójoga, mégis hallatni szeretné a hangját. Gondolhatom én azt is, hogy a zavargások nyomán indult nyomozás azért nem találta meg a főszervezőket, mert azok jól maszkírozták magukat. De egy idő után csak elkezdünk gyanakodni: valóban van-e egy ilyen fehér kalapos rém, aki a háttérből mozgatja a szálakat? Ebből következik, hogy maguk a politikai aktorok is döbbenten nézik a fejleményeket: még ha maguk is ágyaztak meg, bujtottak eme zavargásokra, aligha ez volt, amit akartak. Próbálják ugyan becsatornázni a bevált mobilizációs technikákon át a saját céljaikra, de látniuk kell, hogy itt már más társadalmi feszültségek is felszínre kerülnek. S ha egyszer nincs meg a zavargások első mozgatója, demiurgosza, akkor próbáljuk meg kihüvelyezni a vizsgálati anyagokból, iratokból, hogy mi járt az emberek fejében. Elképesztő folklorisztikus történetek kerülnek elő a vallomásokból: például némely elfogott elkövető úgy hitte, hogy a király rendeletére az összes zsidót egy hajóra kell transzportálni, és a tengerbe süllyeszteni. Ezt egy falusi tanító adja elő az egyszerű népeknek, s amikor kiderül, hogy ez büntetendő cselekmény volna, ugyanők adják a törvény kezére - s ő kapja az egyik legszigorúbb ítéletet. Nem annyira a - politikatörténészek által oly behatón kutatott - ideologikus szint játszik szerepet ezekben a lokális eseményekben, hanem egy mentalitástörténetileg vagy talán a folklórkutatás oldaláról megragadható, sajátos világkép.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.