Másfél ezer oldalon keresztül bonyolódik a fiatal varázslótanonc, Nathaniel, az általa megidézett több ezer éves dzsinn, Bartimaeus és a mágusok uralma ellen hadakozó "közember", Kitty Jones története. A három vaskos kötet látványa rémisztően hathat a tizenévesek számára - de alighanem csak addig, míg rá nem szánják magukat az olvasásra.
A korábban ifjúsági könyvek kiadói szerkesztőjeként dolgozó Stroud trilógiájának nemzetközi sikere nem független Joanne K. Rowling Harry Potter-folyamának hatalmas népszerűségétől. Az ún. fantasy - bár nagyon is hagyományos irányzatnak számít az angolszász irodalomban - újbóli felfutása egyértelműen Rowlingnak köszönhető. De Stroud maximum ennyiben adósa kolléganőjének; trilógiája nem valamiféle Potter-klón, hanem a Rowlingéval egyenértékű univerzumot teremtő munka.
A Bartimaeus világa igencsak nyomasztó: a Brit Birodalmat mágusok irányítják, a közembereket manipulációkkal és erőszakszervezeteikkel tartják kordában. No és démonaikkal: seregnyi, különböző erejű és szintű lénnyel - például koboldokkal, dzsinnekkel, afritákkal -, akik egyként gyűlölik gazdáikat (akiknek engedelmességgel tartoznak) és az embereket. A propagandakiadványokkal, ünnepi játékokkal, diadalmas harci jelentésekkel és persze kíméletlen szigorral igazgatott falansztertársadalom képe Aldous Huxley és George Orwell negatív utópiáit idézi föl. E párhuzam annyiban is helytálló, hogy a varázslók kasztjában a saját magába zárkózó politikai elit hatalomgyakorlásának egy lehetséges, jóllehet végletes formája jelenik meg. De Stroud a klasszikus fejlődésregényektől is sokat tanult: a három regény végső soron a szüleitől ötéves korában elszakított, s egy középszerű varázslómesterhez utalt Nathaniel karriertörténetét meséli el, melynek során a tehetséges fiatalember a hatalom és a jólét csúcsaira jut - előmenetelében az általa megidézett és ezért őt szolgálni kénytelen dzsinn, Bartimaeus segíti -, miközben akarnoksága, önzése és bizalmatlansága miatt minden mást elveszít.
A történetet három nézőpontból látjuk: a dzsinnéből (egyes szám első személyben), a fiatalemberéből és a (többek között Nathaniel ellen) lázadó Kitty Joneséból (utóbbi kettőnél egyes szám harmadik személyű narrációval). Bartimaeus frivol, a mágusok uralmát és az "Ellenállás" hősiességét egyaránt ironikus távolságtartással szemlélő - s ily módon az ábrázolt világ félelmetességét ellenpontozó - elbeszélésmódja alighanem a siker kulcsa, hiszen mind mentalitásában, mind szókészletében ez áll a legközelebb a megcélzott közönséghez. Mondandóját minduntalan olyan lábjegyzetek kísérik, melyekben Bartimaeus tapasztalatait (szolgált Urukban, Salamon királynak, az aztékoknak, ott volt a történelem minden nagy háborújában) összegzi, és tesz csípős megjegyzéseket az emberi nem természetére.
A szövevényes, de a számos előre- és visszautalás miatt felettébb logikusnak és érthetőnek tetsző kalandfolyam során a három főhős útja rendre keresztezi egymást, hogy aztán, amint az várható, a cselekmény tetőpontján végérvényesen összefusson. Happy end persze nincs - elvégre angol regényről van szó -, és éppen amiatt, mert mindenkiről kiderül, hogy a látszat ellenére van (volt) szíve. Kölykeink megrendülése garantált, szüleik pedig azzal a megnyugtató érzéssel tehetik le az utolsó kötetet, hogy a Bartimaeus-könyvek nemcsak a fantáziát lódítják meg, de éppúgy a jóra és a szépre teszik fogékonnyá a gyerekeket, mint hajdanán Sólyomszem, Winnetou, Tom Sawyer vagy a két Lotti - őket.
A trilógia kötetei: A szamarkandi amulett, Animus, 2004, fordította Tóth Tamás Boldizsár, 472 oldal, 2590 Ft; A gólem szeme, Animus, 2005, fordította Pék Zoltán, 528 oldal, 2890 Ft; Ptolemaiosz kapuja, Animus, 2006, fordította Pék Zoltán, 496 oldal, 2890 Ft
