„Amikor apám zsidó vicceket mesélt…” - Howard Jacobson író

Hogy ő lenne az angol Philip Roth? Nem, én inkább a zsidó Jane Austen vagyok – válaszolta erre A Finkler-kérdés Booker-díjas szerzője, akivel új regénye, a Zs hazai megjelenése alkalmából beszélgettünk.

Magyar Narancs: „Németországban elgázosították a zsidókat. Angliában kitiltották őket a golfklubjaikból” – egy olyan cikkben szerepel ez a vicc, amiben ön a brit típusú antiszemitizmusról értekezik. A cikk szerint az antiszemitizmus brit megfelelője az udvarias utálat. Ön mikor találkozott először ezzel a jelenséggel?

Howard Jacobson: Észak-Angliában nőttem fel a negyvenes-ötvenes években. Egy olyan zsidó közösségben, amely mindent megtett annak érdekében, hogy ne vegye észre, ha valami nem stimmel. Ha antiszemitizmusba botlottunk valahol, minden erőnkkel azon voltunk, hogy ne lássuk meg. Úgyhogy végül nem láttuk meg. Valószínűleg így éltek a zsidók máshol is Angliában: csendben meghúzódva, hálatelt szívvel. Angolnak akartuk érezni magunkat, igazi angolnak. Addig-addig hajtogattuk magunknak, hogy nem létezik, míg végül sikerült elhitetni magunkkal, hogy az antiszemitizmus nem más, mint a saját képzeletünk szüleménye. Ha mégsem, akkor is. Az udvarias utálat alatt ennek az akaratunk szerint nem létező, ám mégis fel-felbukkanó antiszemitizmusnak a finomabb megnyilvánulásait értem. Az olyan ártalmatlannak tetsző megjegyzéseket, amelyeket például a taná­raink engedtek meg maguknak a középiskolában: fiúk, fiúk – mondogatta rendszeresen az egyikük egy-egy zsidó ünnep után, miután én és a zsidó osztálytársaim néhány nap után visszatértünk az iskolába –, olyan jó színetek van, azt hittem, ilyenkor a zsinagógában, és nem a tengerparton a helyetek. Hogy ez antiszemitizmus lett volna? Épp csak egy picikét. Ha az embernek füle van rá és kifejlett érzékenysége, akkor meghallja. Nekem mindkettő van. Cambridge-ben, az egyetemen a lelki jólétünkre egy úgynevezett moral tutor vigyázott – évente egyszer kellett csak megjelenni a színe előtt, de ilyenkor mindig más-más zsidó néven hívott.

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: Milyen neveken?

HJ: Abrahamsonnak, Isaac­sonnak, Goldbergnek, Wolfsteinnak és efféléknek. Persze most túlzok egy kicsit. Régi vágású úr volt, cambridge-i tudósember, egy geológus sokféle kőzetmintával körülvéve, akinek valószínűleg soha egy hangos szava nem volt senkihez. Hát, istenem, az egyik zsidó épp olyan volt számára, mint a másik. Sokszor azonban magam is csak képzelődtem a cambridge-i éveim során, csak képzeltem például, hogy egyesek undorodnak tőlem. Amikor erről az undorról írtam, az sok zsidót megbotránkoztatott: szörnyű, amit csinálsz, mondták, mert épp arról írsz, hogy te miként látod magad. Ez a zsidók nagy félelme, ugye, mindig is ez volt. És már megint Kafkánál vagyunk, a féreggé válásnál. Visszataszító féregnek látod magad, ahogy csúszol-mászol egy életen át. Úgy gondolod, mások is ilyennek látnak. De vajon tényleg, vagy csak képzeled? Ez aztán az ellentmondások gazdag tárháza. Képzelődés ide vagy oda, az angol közép- és a felsőbb osztályok enyhe lenézése mind a mai napig érezhető. Épp a minap mesélte a feleségem, hogy egy nagybácsiját nem vették fel a golfklubba, mert már betelt a zsidókvóta. A harmincas-negyvenes években egyes egyetemeken is ugyanez volt az eljárás. Ebből az időből ered a zsidókkal szembeni gyanú légköre Angliában. Úgy látom, mára az anticionizmus lett a zsidókkal szembeni ellenérzések legfőbb kifejezőeszköze.

MN: A regényeiben használt neveken érezhető a játékosság. Minden név egy kicsit zsidóbb a zsidónál. Szép példája ennek Hephzibah Weizenbaum A Finkler-kérdésben.

HJ: Mi, zsidók, magunk között állandóan játszunk a zsidó nevekkel. Nagy kedvvel viccelődünk magunkon. Íróként kifejezetten élvezem a nevekkel való játékot, a zsidó, zsidóbb és még zsidóbb nevek kiötlését. De a fent említett cambridge-i tanár biztosan nem a játék szellemében vétette el mindig a nevemet. Az első zsidó regényem első zsidó karakterét Sefton Goldbergnek hívták. Ez távolról sem valami vad név, inkább egy puha zsidó név. Egy puhány anyámasszony katonájának tökéletes választás. Azóta azért sokkal extrémebb nevekkel gazdagítottam a történeteimet. A Finkler-kérdés tele van a zsidó nevekkel való játékkal.

MN: Ez lenne az egyik nagy előnye, hogy valaki zsidó? Hogy szabadon és büntetlenül lehet a zsidókon viccelődni?

HJ: A zsidó vicc a zsidó lét talán legnagyobb adománya.

MN: És mi a második legnagyobb adománya?

HJ: Hogy még több zsidó viccet el lehet sütni. Mindig megkérdezik tőlem, hogy miért olyan viccesek a zsidók, én meg mindig azt válaszolom, hogy azért, mert mi aztán tudjuk, hogy az élet minden, csak nem vicces. Akik könnyen veszik az életet, általában nem túl jó viccmesélők. A legjobb viccek, a legfeketébb humor mindig a félelemről, a halálról is szól. A zsidók a téma nagy professzorai. De ha már kérdezte, hogy mi a második legjobb dolog abban, hogy valaki zsidó: szerintem a titkos nyelv. Veszélyes ilyet mondani, tudom, mert ezzel mintha csak a zsidó-világösszeesküvés elméletét hirdetők alá adnám a lovat. Nos, erre csak azt mondhatom, hogy zsidó-világ­összeesküvéssel eddigi életem során eggyel sem találkoztam, de azzal az örömmel annál inkább, amit egy elnyomott kisebbség a saját közös nyelvének használata során érez. A közös nyelv alatt nem egy valós nyelvet értek, noha jiddis kifejezések olykor színezhetik ezt a beszédet, inkább egyfajta sajátos humort, a gyors kapcsolást, a másik mondanivalójának azonnali megértését. Lehetséges, hogy minden kisebbség rendelkezik ezzel, lehetséges, hogy az írek is így éreznek az angolokkal, vagy a hollandok a belgákkal, vagy a belgák a hollandokkal szemben.

MN: Vannak állandó szereplői az angol zsidó vicceknek? Úgy, mint a magyar zsidó viccekben Kohn és Grün?

HJ: Régen ez az alak Chaim Yankel volt. Amikor apám zsidó vicceket mesélt, Chaim Yankel volt a tipikus zsidó. Manapság inkább egy-egy jellegzetes családnév, például a Goldberg és a hasonlók töltik be ezt a funkciót. Rajtuk keresztül nevetünk a saját gyávaságainkon, megalkuvásainkon, vagy azon, hogy a feleségeink irányítják az életünket.

MN: A Finkler-kérdés komikus regény volt, nem úgy a Zs: ebben nagyítóval sem találni poénokat.

HJ: Azért nem hagytam fel végleg a viccekkel. Épp most jelent meg Angliában a Shylock is My Name című új regényem, A velencei kalmár modern átirata. Ebben talál jó néhányat. A Zs mélyén is ott munkál egy nagyon sötét, nagyon fekete komédia, de a humort valóban száműztem belőle. Olyan kevés idő telt csak el a holokauszt óta, hogy az ember azt gondolná, egyhamar nem fogja ugyanazokat a régi szlogeneket hallani. Elborzasztott, hogy mégis ezeket hallom, akár itt Angliában, akár Franciaországban, de ahogy olvasom, önöknél vagy Lengyelországban is szaporodnak az ismerős jelenségek. Az ember azt gondolná, hogy a holokauszt után még azok is, akik szívből gyűlölik a zsidókat, egy ideig befogják a szájukat. Jó idők voltak, jó soktól sikerült megszabadulnunk, de most egy darabig pihentessük a dolgot, száz év múlva majd újra visszatérhetünk rá – a holokauszt után ez lett volna az adekvát zsidógyűlölő gondolkodás. Hát, amikor azt hallom itt, Angliában egy Izrael-ellenes Gáza-tüntetésen, hogy Hitlernek igaza volt, és ismét felcsendülnek a régi, jól ismert zsidóellenes szövegek, az azért elég megrázó. Kedvem támadt megírni a Zs-t, kedvem támadt regényt írni arról, hogy mi van akkor, ha ez egy sosem szűnő állapot. Mi van akkor, ha Nyugat-Európa számára a zsidó az örök bűnbak? Mi van, ha a zsidónak itt mindig félnie kell? A Zs-ben egy olyan világot képzeltem el, amiben az elgondolhatatlan ismét megtörtént. És mivel egészen felfoghatatlan mértékben történt meg, a Zs szót, a zsidót immár nem is szabad használni. Én, a humor elkötelezett híve, úgy éreztem, hogy nincs helye a vicceknek egy ilyen történetben.

MN: Azt azért elég viccesen ütötte el, hogy ön lenne az angolok Philip Rothja…

HJ: Nem csak Rothhoz, Woody Allenhez is gyakran hasonlítgattak. Ez alatt persze csak azt értették, hogy rajtam kívül senki más nem írt Angliában a zsidókról komikus hangnemben. Én voltam az első. Persze nagy elismerés, ha az embert Philip Rothhoz hasonlítják, de egy idő után elegem lett a Philip Roth-ozásból. Egy irodalmi fesztiválon aztán nem bírtam tovább; jött az obligát kérdés, hogy milyen érzés az angol Philip Rothnak lenni, mire azt találtam mondani a pillanat hevében, hogy inkább a zsidó Jane Austennek, mint az angol Philip Rothnak érzem magam. Jól hangzott, kétségtelen, ráadásul még van is benne valami. Austen elegáns szellemességét nagyon nagyra tartom. Ugyanakkor van benne valami kegyetlenség is, amit szintén nagyon szeretek. Sokkal kíméletlenebb és szardonikusabb író, mint amilyennek általában ismerik. És volt bátorsága kimondani, hogy a nőket ismeri, a férfiakat nem. Én ugyanennek az ellenkezőjét állíthatom.

MN: Ez azonban csak az egyik fele a zsidó Jane Austennak…

HJ: A zsidó rész csak később jött. Az iskolában a nagy angol klasszikusokat bújtam, faltam Dickenst, George Eliotot, Jane Austent. Az egyetemen angol irodalmat tanultam, istenítettem Henry Jamest, imádtam az angolnál is angolabb írókat. Henry James speciel amerikai volt, de ettől még nagyon is angol író volt. Egyetemi előadóként a 19. századi angol regényt oktattam. Rothot, Saul Below-t és a hozzájuk hasonló amerikai írókat még csak nem is olvastam akkor. Nem érdekeltek. Engem csak az angol regény érdekelt. A nagy angol regények hagyományát akartam folytatni íróként is. Hiába próbáltam, nagyon nem ment. Henry James-regényeket akartam írni, de két-három oldalnál sosem jutottam tovább. Végül azon kaptam magam, hogy egy olyan regényt írok, aminek a főhőse zsidó. Megtaláltam a hangomat, ami zsidó hang volt: szardonikus humor keveredett benne a kívülállósággal.

MN: Találkozott Rothtal?

HJ: Egyszer, ezer éve. Még alig írtam valamit. Az volt az érzésem, hogy ismeri a munkámat, de nem nagyon akar tudomást venni rólam. Azért váltottunk néhány szót. Később Roth akkori felesége, a színésznő Claire Bloom egy elejtett megjegyzéséből tudtam meg, hogy Roth mégiscsak olvasta az írásaimat. Philip az éjjeliszekrényén tartja a könyveidet – újságolta Claire Bloom. Na, akkor mégiscsak ismert – gondoltam némi elégtétellel magamban.

MN: Úgy nyilatkozott, hogy A Finkler-kérdésért kapott Booker pénzdíjából táskát vesz a feleségének. Megvette?

HJ: A ridikülök elképesztő drágaságára szerettem volna felhívni a figyelmet. Azok az újságírók, akik tovább faggattak, hogy jó, jó, de a táskán kívül még miket vesz a pénzből, valószínűleg nem értették a viccet. Szép kis summa járt a Bookerrel. A feleségem megkapta a táskát, és még maradt is a pénzből, nem is kevés.