Fotó: Németh Dániel
Marno János: Ez benne van a kötetben? Valószínűleg egyszerűen csak a szeretetdiktátumra reagálok. Mert szerintem undorítóbb diktatúra nincs a szereteténél, még akkor is, ha Pál apostol olyan megejtően ír erről. Mert persze Pál szeretetrohamait, az ő szeretetdoktrínáját akceptálom, nagyon izgalmasnak tartom. Csak a mai világban ez ugyanolyan, mint a "pozitívnak lenni" diktátuma, falnak megyek tőle. A szeretet nekem a legjobb, én vagyok a legboldogabb, ha olyan passzban vagyok, hogy tudok szeretni. Épp ezért senki ne bántson, ha éppen nem megy. Ne kérjék számon rajtam, ami nem adatott meg nekem! Ráadásul az ember nem igazán adekvát módon éli meg a vágyait, érzelmeit, hanem ritualizálja őket - például a táplálkozását vagy a szerelmi életét -, a hormonkészségei pedig nem feltétlenül esnek egybe a rituáléval. Ezért a mindenkori érzelmi érkezésem valamire még általam is nehezen követhető. A vers például sokszor nem egyszerűen egy érzelem artikulációja, hanem a felkutatása: azért írom a verset, mert érdekel, hogy mi van, és nem azért, mert tudom.
MN: Mit akar a vers, ha "sem nem tetszeni, sem nem megbotránkoztatni akar"?
MJ: Tudatos élőlényként állandóan választásra kényszerülök. A kérdés az, hogy a kérdésekre adott válaszaim valóságosak-e vagy válaszimitációk. A válaszimitáció: obstrukció, haladék, időnyerés. Csakhogy a művészet, különösen a költészet eleve obstruktív, hasonlóan az imához, a kérdés tehát az, hogy ezzel az obstruktív nem-cselekedetemmel sikerül-e hatástalanítanom a mindenkori időszerkezetben benne rejlő pokolgépet. További kérdés, hogy a hatástalanítást hatásvadászattal értem-e el, valami fülbemászóbb bombasztikummal vagy inkább az ima csendjével - amit ne patetikusan érts, hanem a figyelem természeteként. De biztos ismérve a művészetben sem az igazságnak, sem a hamisságnak, a giccsnek nincsen.
MN: A hang nem ilyen ismérv? A jól beénekelt, felismerhető költői hangban nincs meg eleve a giccsveszély?
MJ: József Attilánál például nincs ilyen. Hihetetlen, de neki épp azt vetették a szemére, hogy nincs saját hangja. És tényleg nagyon gondolat- és verscentrikusan írt, nem ügyelt az imázsára. Ellentétben Kosztolányival, akit nagyon szeretek, de amikor olvasom, sokszor azért támad vigyoroghatnékom, mert megdöbbent a szerepperfekciója. Látom azt a kicsit kikönyökölt, hanyagul, de mindig finoman mozduló embert, aki akkor is laza és elegáns, ha gyűrött az arca. Ettől van egy komfortossága, ezért szeretik ma is. Kosztolányi rendkívül lakható, otthonos.
MN: És József Attila?
MJ: Ő nem az. Minden pillanatban telibe trafál, egészen pontos, de olyan fajta izgalomba hoz, úgy ráz meg, hogy inkább elszáll a tető a fejed fölül, nemhogy a komfortodat növelné. József Attila botrányosan elementáris, veszélyesen az, csak a tolmácsolása, értelmezése teszi gyakran édeskéssé, érzelgőssé.
MN: A komfortköltészet lenne az intelligens giccs?
MJ: Nem tudom. Pilinszky nagy versében, az Apokrifban - ami egyszerre penetráns giccs és maga a csoda - megvan mind a kettő: a komfort és az elementáris is. A komfortot azzal teremti meg, hogy a versbeli beszélő státuszát az infantilitás fenntartásával biztosítja. Az apokaliptikus képek mindenféle hamisítás nélkül kerülnek a mese gyermeki dimenziójába, ami ugyanakkor nem érvényteleníti az apokalipszis elementáris valóságosságát. És érezni, hogy ő közben hátradől a zsöllyeszékben, és szinte önfeledten gyönyörködik a színre vitt versalanyában. "Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije..." - ahogy ezt taglalja, súlyozza, az magával ragadó, imponálóan narcisztikus és magamutogató, és drámaian ártatlan!
MN: És a te verseiddel hogy van ez? Nem érzem, hogy nagyon kiszolgálnák az olvasót az otthonosság élményével. Érzel magadhoz közel költőt?
MJ: Tandorit. Ő felülmúlhatatlan. Abszolút költő, az irodalom mindentudója, és mégsem irodalmár valahogy, talán az egyetlen kortárs író, akinél soha nem érzékeltem a hivatalnoki fontoskodást, mesterkéltséget, még a legkellemetlenebb pozőrködéseiben sem. E tekintetben nagyon hasonlít Pilinszkyhez, csak épp Tandorinak kiapadhatatlan a humora. Szemérmetlenség hozzá mérnem magam, hiszen én nem rendelkezem avval a fajta tehetséggel, amivel ő bőségesen, nekem nem otthonom úgy a költészet, mint neki, én hajléktalanként húzom meg magam egy-egy versben. És azt se tagadjam le, hogy sokszor váltott már ki féltékenységi rohamot belőlem a munkáival, ragyogó elevenségével. József Attila mellett ő az a költő, aki evvel nehezítette meg a dolgomat, evvel a bűbájos erővel, amit a szövegei sugároznak. A hang evidenciájával. Ez összefügg azzal, hogy mindig projektként gondolunk magunkra. Az ember sosem azonos magával: szeretnénk lenni valamik, és rettegünk attól, hogy a lenyomatunk mégis azt mutatja, ami utálunk lenni, amit legszívesebben eltagadnánk. Az az irodalom, ami az olvasót szolgálja, azért hamis, azért giccs, mert e mellé az igény mellé szegődik bűntársul. A giccs cinkos irodalom. De vajon képes lehet-e egészen nem az lenni? És főleg: szándékosan nem az?
MN: És mi van a cinkos irodalmárokkal, akikről ezt írod: "köztudomású, hogy az esztéták, műítészek, az úgynevezett szakértők szinte kizárólag brókerként üzemelnek"?
MJ: Az emberek ma különösen pánikolnak attól, hogy kirekesztődnek a diszkurzusból. Előfordult, hogy irodalmi esten csak szóba hoztam ezt, és a partnerek egytől egyig lefagytak, mintha magát a Halált idéztem volna meg, azt firtatva, kinek mi a viszonya hozzá. Mindenki lelkesen döntögeti a tabukat, a szexuális exhibíció és rendhagyás már-már kötelező - csak ez a félelem a kirekesztődéstől, ez az örök horror vacui. Ma muszáj intézményesülnöd ahhoz, hogy érvénye legyen a hangodnak: közvetve-közvetlenül be kell lépned a hatalmi-politikai térbe, lévén ez piaci feltétele is a kelendőségednek. Ebben az értelemben csakugyan ki kell találnod magad. Baromi stresszes szituáció! Huszonéves gyerekek hozzák úgy a pánikdöntéseiket, hogy idejük nem marad felocsúdni a félrémálomból, mert a nyakukon már a következő döntés kényszere, amit fejvesztés terhe alatt kell meghozniuk. És meg is hozzák, és el is veszítik, és viszont sem látják többet.
MN: Mire gondolsz? Hogy egyesek feladták az esztétikai elveiket?
MJ: Nem esztétikai elvekről van szó. Az esztétikai és az erkölcsi különválaszthatatlan. Orbitális hazudozásokkal találkozom. Barterben születnek a fölmagasztaló kritikák, amolyan kölcsönös hitelnyújtózkodás gyanánt, vagy az olyan lehúzók, amelyek mandinerben hozhatják meg az írnoknak a hasznot. Persze nem is olyan újdonság ez, gondolj arra a kritikára a Nyugatban, amivel Németh László József Attilát tette tönkre, amiben a szerző vélhetőleg jól érezte, hogy kivel, ki mindenkivel tesz jót a mitugrász költőpalánta lekakukkmarcizásával. A minta alapjában véve ma is ugyanaz. De ahogy Némethről sem feltételezem, hogy afféle III. Richárd-i vagy jágói ars poeticával vetette bele magát a küzdelembe, úgy a kortársaimat sem gondolom elvetemült pribékeknek és/vagy haszonlesőknek. Művészetről, költészetről lévén szó üdvtörténeti haszonleséssel kell itt számolnunk, vagyis végső soron kiszolgáltatott, gyámoltalan haszonlesésről, ellentétben a direkt politikai vagy gazdasági haszonlesőkkel. Nem tudom hát megítélni, kik adják fel az elveiket, és az elveket itt érdemes talán átneveznünk álmokra. Mindenesetre a mai fiatalok álomfeldolgozása sürgetett kényszertempóban zajlik, imamalom helyett imadarálósan, ipari színezékek, ízek, állagosító szerek hozzáadásával. Nagyobbrészt. Nem igaz, hogy a tömegkultúra, a technikai körülmények nyomása alól kimenekülhetne az ember. Ma biztosan sokkal több tehetséges fiatal jut szóhoz, mint amennyi az én ifjúkoromban szót kaphatott, így azonban sokkal több is amortizálódik, rongálódik el a színen, mint amennyien az én generációmból hullottak el. Egyik kép siralmasabb a másiknál.
MN: Sokféle ember kerül elő a könyvben George W. Bushtól Kafkán és Krúdyn át Schwarzeneggerig, és nem fukarkodsz a kritikával a nagy klasszikusok esetében sem. Rilkének arisztokratizmust vetsz a szemére, Heideggernek elitizmust. Te demokratikus vagy?
MJ: Nem tudom. Nem anarchista vagyok? Bár a politikai anarchizmustól irtózom. Igaz, húszévesen nem irtóztam, de emlékszem, hogy 1972-ben, a müncheni olimpia idején, pont aznap, amikor a merénylet történt, kilukadt a gyomrom. Fetrengtem a fájdalomtól. És utána ezzel az egész politikai anarchizmussal szemben nagyon erős averzióm támadt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fennálló politikai rendszerekkel rokonszenvezni tudnék.
MN: Az esszéköteted olvastán és a mostani válaszaidat hallgatva is világosan érzékelhető a gondolkodásodnak valamiféle makacs engesztelhetetlensége.
MJ: Engem valamiért már kicsi koromban, úgy hat-hét évesen destruktív személyiségnek tituláltak a nevelők, bomlasztó elemnek, talán az "osztályidegen" státuszom miatt is. Elememmé vált tehát a destrukció, kínos elememmé, és már javában nekiálltam öregedni, amikor a homlokomra csapva végre így szóltam magamhoz: "De hiszen nem te vagy én, hanem az élet maga destruktív, ő kényszerít bennünket a levésre, mint evésre elsősorban, ami annyit tesz, hogy konstruálódásunk érdekében destruáljuk a másik levőt". Költői kérdés-e csupán, hogy akkor a hentes konstruktív vagy destruktív munkát végez?
MN: De akkor mi ez a könyvben leírt ellágyulás a polip és a kakaókrém iránt? Nietzsche írja: "Hadd emlékeztessünk rá, hogy a pesszimista Schopenhauer - voltaképp fuvolázott."
MJ: Ebben az a poén, hogy Schopenhauert régen állatira szerettem, aztán jóval kevésbé. Az emberfeletti ember nietzschei doktrínáját többre tartom, vagy az örök visszatérés enigmáját, de igazad van, sokszor sajnos közelebb vagyok a schopenhaueri pesszimizmushoz és nehézkességhez.
MN: És a televízió könnyedsége? A könyvben a Maffiózókat is emlegeted.
MJ: Az remekmű! A mikrorealizmusa mellett elképesztő a humora, és az egészet színészileg valami olyan minőségben játszották, hogy nem volt, aki ne zseniálisan alakította volna a szerepét. Tony maga valami egészen felülmúlhatatlan figura! De a Mad Men még jobb. Hiányzik belőle a Maffiózók vérfürdőzése, de azt a hihetetlen gyönyörűséges mikrorealizmust még tovább fokozza. Tulajdonképpen rejtély, hogy az elmúlt húsz évben mitől kezdtek el az amerikaiak ilyen jó sorozatokat gyártani. Még harminc éve is pocsékabbnál pocsékabb filmeket csináltak. Tényleg, csak hamis dolgokat. Miféle íróstábokkal csinálják ezeket? Mert ezek gondolkodnak!
