Ironikusan ugyan, de Mándy humánumot kölcsönzött a tárgyaknak, mert azt a polgári, humanista világképet akarta megmenteni, amely a háború után jóvátehetetlenül elsüllyedt. Kollár-Klemencz kerti székei viszont műanyagból vannak, olcsók, egyformák, mind csupa másolat. Az ő novelláiban nincs hiteles humanista szellem, figurái, tárgyai és történései is teljesen jellegtelenek. Szerb Antal mellérendelése – „hétköznapok és csodák” – itt nem érvényes: csak hétköznapok vannak, csoda nélkül, varázstalanul.
A banalitás, a nyelvi és narratív egyszerűség átlényegítése irodalommá olyan művészi program, amivel Kollár-Klemencz a Miért távolodnak a dolgok? című, első könyvében is kísérletezett. E törekvésében mintha Hazai Attila örökségét elevenítette volna fel: az elbeszélő csupa jelentés nélküli dologgal és eseménnyel szembesül, amelyeket regisztrál ugyan, de nem tulajdonít nekik értelmet. Azt most hagyjuk, hogy Kollár-Klemencznél a Hazai-stílus modoros volt és mesterkélt, és rögzítsük inkább azt, hogy a szerző új, alkalmasnak tűnő közeget talált az egyhangú mindennapok bemutatásához. Alteregója, Toszka a faluba és a természetbe visszahúzódó, a magányt kereső figura volt. Kontemplatív alkat, megfigyelései azonban többnyire közhelyesek és unalmasak maradtak. A kérdés az, hogy A műanyag kerti székek életében Kollár-Klemencz talált-e érvényes, nem meghaladott beszédmódot a természetközeli létezés, a természetbe visszamenekülő ember nagy felvilágosodáskori toposzának felelevenítéséhez.
Első lépésként az elbeszélő hátrébb húzódik. Toszka eltűnt (na nem mintha hiányozna), az új novelláknak nincs rögzített főhősük vagy elbeszélőjük, inkább váltott személyek monológjait vagy külső nézőpontú megfigyelők leírásait olvashatjuk. Nincsenek visszatérő alakok, esetleg jelentéktelen, kontúrtalan figurák tűnnek csak fel több novellában. A természetközeli világ lakóinak dehumanizálása, kiüresítése zajlik, elsősorban nem is a cselekményen keresztül – mint például a pilisi parkerdő pszichopata sorozatgyilkosának történetében –, hanem stiláris eszközökkel: a szereplőknek sem nevük, sem egyéni nyelvhasználatuk nincsen. A vidéki, „egyszerű” emberekről nem tudunk meg semmit olyan közhelyeken kívül, mint hogy nehezükre esik a kommunikáció („nagyon kellett figyelnie, mikor jön a kanyar, és jó helyen mondja, hogy »ja«”), és nemcsak a földhöz meg a fákhoz fűzi őket bensőséges kapcsolat, hanem szerszámaikhoz is, amelyekkel formálni tudják környezetüket. Ez olykor paródiába hajló részletekben derül ki, mint például annak a férfinak a történetében, akinek „hetekig nem javították meg a narancssárga láncfűrészét, arra hivatkozva, hogy nem jött meg az alkatrész. Felkapta a vizet”. Hogy Kollár-Klemencz érzékel-
te-e a hasonló szöveghelyek parodisztikus jellegét, abban nem vagyok biztos.
A nyelvi megformálásban a szerző egyértelműen előre tudott lépni, gördülékenyebbek, szebbek a mondatok, mint az első kötetben – ez nyilván a gondosabb szerkesztés eredménye is. De a jól megírt mondatokat Kollár-Klemencz túl sokszor használja felszínes bölcselkedésre. Hasonlatai, metaforái készen kapottak, elhasználtak: „Megpróbáljuk befolyásolni minden lépésünk, gondolatunk, mindent, ami körülöttünk és velünk történik és történni fog, de nem tudunk olyan erősek lenni, mint a gravitáció.” Máshol azt mondja valaki, „addig jó az Isten, amíg nincs bizonyosság”. Valóban. A gond az, hogy nincs minőségi különbség aközött, amit a novellák perchősei mondanak, és amit az elbeszélő elárul róluk.
Ebből az is következik, hogy ugyanazok a dolgok foglalkoztatják a figurákat, mint az elbeszélőt, a szerszámokon kívül általában az állatok. „Jót akart adni neki, a legjobbat, és ami neki a legjobb volt, az állt a szívéhez legközelebb: a lila nyakú szarvasbika.”
A mondat az egyik szereplőre vonatkozik, de az volt a benyomásom, az elbeszélőt is jobban lelkesíti egy lila nyakú szarvasbika, mint bármi emberi. Ami nem feltétlenül baj, mert olyan földtörténeti korban élünk, amikor a környezet alakításában leértékelődik az ember szerepe – mivel a bioszférát már visszavonhatatlanul tönkretettük –, és egyre fontosabbá válik, „mire gondolnak a fák”. Ez Eduardo Kohn antropológus sokat emlegetett könyvének címe, amely iránymutatásul szolgálhat minden művésznek is, aki ember és természet megváltozott kapcsolatáról gondolkodik.
Új kötetében azonban Kollár-Klemencz László még nem jut odáig, hogy érvényes állításokat tegyen arról, mire gondolnak a fák vagy az állatok, a nem emberi világ. Az ember már nem érdekli, az erdővel viszont még nem vált eggyé. Egyelőre megmarad műanyag kerti széknek: nem akar mást, „csak így részt venni a világban, ami körülvesz, így alkalmazkodni mozdulatlanul (…) hogy ne féljen többé, s ne féljen tőle se senki soha már”. Ez sikerül is neki, viszont nem teszi izgalmasabbá a könyvét.
Magvető, 2018, 160 oldal, 2999 Ft
