| Szőnyi Ferenc: Miféle Orpheusz A holtak közt ha nem talállak tovább kereslek idefent kit takarnak a síró vállak milyen túlélő idegent miféle Orpheusz leszek még ladiktalan tavon hova perelve meddig milyen emlék mindigek közt milyen soha vigyázz vigyázz ha megtalálom nem engedem többé veled annyi sok éve annyi szálon szívedbe rontó életed s a lant a lant fülelve várnak folyó citromfa délvidék a holtak közt ha nem talállak kénytelen leszek élni még s perelve is tovább kereslek átjárható minden határ ne szólj kövess ma már a tested akár az égre lelt madár most már a föntnek mérge jár át most már meg kéne hallanod a fájdalom kromatikáját a fölfeszített dallamot |
Ha nem egészen két évvel ezelőtti halála óta immár végleges vonásokkal rendelkező arcképét valamelyik költői iskola tablójára kéne feltenni, akkor Szőnyi Ferenc helyét talán valahol az 1946 és 1948 között megjelent, rövid életű, de nagy hatású Újhold folyóirat követőinek körében találnánk meg. Versei nem Pilinszky második korszakának szikárságában vagy Nemes Nagy Ágnes józanító tárgyilagosságában osztoznak, inkább Lator Lászlónak a közvetlen érzékelés révén valahogy mindig értelemmel is átitatott szenvedélye, Nemes Nagy életében kiadatlanul maradt alanyibb versei, illetve Pilinszky pályafutása első szakaszának klasszikusabb veretű, rímes darabjai juthatnak az eszünkbe.
Mindenekelőtt Szőnyi formakultúráját kell kiemelni: enélkül nyilván jelentős műfordítói életművét sem tudta volna létrehozni, és a limerik rendkívül nehéz, nagy költői gyakorlatot igénylő kisműfajának sem lett volna egyik mestere. Míg olykor nála jóval nagyobb közismertségnek örvendő költők is partra vetett albatroszként totyognak ennek az öt, legtöbbször a drasztikumig pajzán sornak a szűkre szabott terében, Szőnyi virtuóz megoldásait hosszan lehetne idézni – ha ezek a versek tűrnék a nyomdafestéket.
A magyar, sőt a világirodalom egyik rekordjának is csúcstartója. A világ legrövidebb szonettjét egy francia költő – és talán nem mellesleg, feltaláló –, Charles Cros írta százötven éve: a hagyományosan tizennégy soros versnek, mint az első strófa is mutatja, kiejtve mindegyik sora csak egyetlen szótag „Ô / Femme, / Flamme / Eau!”, azaz: „Ó, / Nő, / Láng, / Víz!”. Magyar nyelven Szőnyi Ferenc állította be ezt a világrekordot. Korábban Marsall László már írt egy hasonlóan rövid, egy szótagos sorokból álló szonettet – ez a Balsors etűdök első darabja –, de nála a tizenharmadik sorban kétszótagos szó szerepel. Szőnyi egyik utolsó, már a kórházi ágyon írt versének címe Kétség: „Vég- / nap? / Mag- / lét? // Szép. / Csak / vak / még. // Kar- / dal / szól. // Fent? / Lent? /Hol?”
Ebben a versben szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a formában való játékos gyönyörködés és a sokszor tragikus regiszterben megszólaló szenvedély. Akik ismerték, tudják, a kitűnő tenor adottságait szívesen megmutató Szőnyi karakterében tényleg volt valami operai, egyik emlékezésében Szántó Piroska egyenesen a Szigligeti Alkotóház „lágyszívű kántorának” nevezi. Aki az életben vagy az irodalomban operai karakter, az szenvedélyes, de ezt a szenvedélyt, épp a kiéneklése révén, valahogy szublimálja is: a könny és a kacagás nem igazi könny és kacagás, hanem – és itt talán helyénvaló a közhely –, több is, kevesebb is annál.
Ennek az alapállásnak szép, sőt, talán a legszebb példája a Miféle Orpheusz. A váltakozó kilenc és nyolc szótagos sorok sajátos dallammal, a jambus (ti-tá) szabályos ismétlődéseivel ringatnak. Várady Szabolcs Te megjelensz-e? című verse is éppen ebben a formában íródott, csak ott a rímek mentén a vers négysoros strófákba van rendezve. Várady nem operai alkat, inkább operahallgatói: az ő megszólalója nem feledkezik bele az áriába. Illetve egy darabig hagyja magát a ritmus hullámain elzsongulni, de hamar eljut arra a felismerésre, hogy csak egy „kényelmes ósdi mérték”-ben „araszolgat”, illetve – továbbra is a modern ember reflexiójával – ennyi engedményt tesz: „Vagy mondjuk inkább: ringatózom, / ó istenem, a dallamán? / Fülemben réges-régen óvom, / akárha mindig hallanám.”
A Várady-vers lírai énje korszerűtlen ruhát ölt magára, amelyet a végére szépen kényelmesre hord. Szőnyi beszélőjén már az elején sem lötyög a jelmez, ő nem beszél ki a szerepéből, nem hoz létre ugyanazon a versen belül új beszédpozíciót, hanem végig azt a hangot modulálja, amelyet már az első sorral, sőt már a címmel megszólaltat. Orpheusz, a szeretett nőért az alvilágba leszálló költő nevének címbe emelése – ráadásul a csalódott „miféle” kiegészítéssel – tragikus verset ígér.
Az első két sor az evidencia erejével hat: nem tudom elfogadni a halálodat. A második sorpár a túlélő keserű tudathasadásáról szól, de mintha minderre csak azért lenne szükség, hogy a vers még egyszer elkezdődhessen, a negyedik sorral. Mert az itt következő sorok sokkal kevésbé egyértelműek: nem kijelentenek, hanem kérdeznek – „miféle Orpheusz leszek még” –, az értelem helyett inkább az érzékekre hatnak: a „tavon hova” inkább a hangzásával jelent valamit, mint azzal, amit leír, a hetedik és a nyolcadik sor m betűs alliterációja pedig különösen ilyen: „perelve mindig milyen emlék / mindigek közt milyen soha”.
A következő négy sor jó tempóérzékkel szólítja meg a vers címzettjét, miközben az egészen továbbra is valami zeneiszínpad-szerűség uralkodik, a szóismétlések – „vigyázz vigyázz”, „annyi sok éve annyi szálon” – és a „szívedbe rontó életed” szinte tizenkilencedik századi dikciója révén. Ezt csak fokozza a következő négy sor, amely érzésem szerint a vers csúcspontja: a gondos előkészítés után a költő itt már mindent megengedhet magának. Hiszen ugyan ki merné ma komolyan versben leírni a „lant” szót? Főleg egymás után kétszer. És Szőnyi hangja nem bicsaklik meg, sőt, a „citromfa délvidék” goethei színezetet hoz be a versbe, mintha Mignon – ifj. Johann Strauss által megzenésített – dalára utalna a Wilhelm Meister tanulóéveiből: „Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn”. A szakasz (mert bár ezek nincsenek jelölve, a versek négysoros, keresztrímekkel tagolt szakaszokból állnak) második sorpárjának evidenciája a vers első soraihoz kapcsolódik: „a holtak közt ha nem talállak / kénytelen leszek élni még”.
Itt talán be is lehetett volna fejezni – csakhogy akkor túl kerek, túl harmonikus lenne az egész. Mert ha ezután már nem is jutunk el a korábbi magaslatokra, fontos szerepe van a „cifrázásnak”, az előhúzódó kódával való lezárásnak. A fölfelé szálló madár képe előkészíti a vers befejezését, amely a „kromatika” kijózanító szakkifejezése után a végén a szó szoros értelmében dallammá oldódik.
