poeta.doc

Kiénekelt szenvedély

Könyv

Szőnyi Ferenc:  Miféle Orpheusz

A holtak közt ha nem talállak

tovább kereslek idefent

kit takarnak a síró vállak

milyen túlélő idegent

miféle Orpheusz leszek még

ladiktalan tavon hova

perelve meddig milyen emlék

mindigek közt milyen soha

vigyázz vigyázz ha megtalálom

nem engedem többé veled

annyi sok éve annyi szálon

szívedbe rontó életed

s a lant a lant fülelve várnak

folyó citromfa délvidék

a holtak közt ha nem talállak

kénytelen leszek élni még

s perelve is tovább kereslek

átjárható minden határ

ne szólj kövess ma már a tested

akár az égre lelt madár

most már a föntnek mérge jár át

most már meg kéne hallanod

a fájdalom kromatikáját

a fölfeszített dallamot

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha nem egészen két évvel ezelőtti halála óta immár végleges vonásokkal rendelkező arcképét valamelyik költői iskola tablójára kéne feltenni, akkor Szőnyi Ferenc helyét talán valahol az 1946 és 1948 között megjelent, rövid életű, de nagy hatású Újhold folyóirat követőinek körében találnánk meg. Versei nem Pilinszky második korszakának szikárságában vagy Nemes Nagy Ágnes józanító tárgyilagosságában osztoznak, inkább Lator Lászlónak a közvetlen érzékelés révén valahogy mindig értelemmel is átitatott szenvedélye, Nemes Nagy életé­ben kiadatlanul maradt alanyibb versei, illetve Pilinszky pályafutása első szakaszának klasszikusabb veretű, rímes darabjai juthatnak az eszünkbe.

Mindenekelőtt Szőnyi formakultúráját kell kiemelni: enélkül nyilván jelentős műfordítói életművét sem tudta volna létrehozni, és a limerik rendkívül nehéz, nagy költői gyakorlatot igénylő kisműfajának sem lett volna egyik mestere. Míg olykor nála jóval nagyobb közismertségnek örvendő költők is partra vetett albatroszként totyognak ennek az öt, legtöbbször a drasztikumig pajzán sornak a szűkre szabott terében, Szőnyi virtuóz megoldásait hosszan lehetne idézni – ha ezek a versek tűrnék a nyomdafestéket.

A magyar, sőt a világirodalom egyik rekordjának is csúcstartója. A világ legrövidebb szonettjét egy francia költő – és talán nem mellesleg, feltaláló –, Charles Cros írta százötven éve: a hagyományosan tizennégy soros versnek, mint az első strófa is mutatja, kiejtve mindegyik sora csak egyetlen szótag „Ô / Femme, / Flamme / Eau!”, azaz: „Ó, / Nő, / Láng, / Víz!”. Magyar nyelven Szőnyi Ferenc állította be ezt a világrekordot. Korábban Marsall László már írt egy hasonlóan rövid, egy szótagos sorokból álló szonettet – ez a Balsors etűdök első darabja –, de nála a tizenharmadik sorban kétszótagos szó szerepel. Szőnyi egyik utolsó, már a kórházi ágyon írt versének címe Kétség: „Vég- / nap? / Mag- / lét? // Szép. / Csak / vak / még. // Kar- / dal / szól. // Fent? / Lent? /Hol?”

Ebben a versben szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a formában való játékos gyönyörködés és a sokszor tragikus regiszterben megszólaló szenvedély. Akik ismerték, tudják, a kitűnő tenor adottságait szívesen megmutató Szőnyi karakterében tényleg volt valami operai, egyik emlékezésében Szántó Piroska egyenesen a Szigligeti Alkotóház „lágyszívű kántorának” nevezi. Aki az életben vagy az irodalomban operai karakter, az szenvedélyes, de ezt a szenvedélyt, épp a kiéneklése révén, valahogy szublimálja is: a könny és a kacagás nem igazi könny és kacagás, hanem – és itt talán helyénvaló a közhely –, több is, kevesebb is annál.

Ennek az alapállásnak szép, sőt, talán a legszebb példája a Miféle Orpheusz. A váltakozó kilenc és nyolc szótagos sorok sajátos dallammal, a jambus (ti-tá) szabályos ismétlődéseivel ringatnak. Várady Szabolcs Te megjelensz-e? című verse is éppen ebben a formában íródott, csak ott a rímek mentén a vers négysoros strófákba van rendezve. Várady nem operai alkat, inkább operahallgatói: az ő megszólalója nem feledkezik bele az áriába. Illetve egy darabig hagyja magát a ritmus hullámain elzsongulni, de hamar eljut arra a felismerésre, hogy csak egy „kényelmes ósdi mérték”-ben „araszolgat”, illetve – továbbra is a modern ember reflexiójával – ennyi engedményt tesz: „Vagy mondjuk inkább: ringatózom, / ó istenem, a dallamán? / Fülemben réges-régen óvom, / akárha mindig hallanám.”

A Várady-vers lírai énje korszerűtlen ruhát ölt magára, amelyet a végére szépen kényelmesre hord. Szőnyi beszélőjén már az elején sem lötyög a jelmez, ő nem beszél ki a szerepéből, nem hoz létre ugyanazon a versen belül új beszédpozíciót, hanem végig azt a hangot modulálja, amelyet már az első sorral, sőt már a címmel megszólaltat. Orpheusz, a szeretett nőért az alvilágba leszálló költő nevének címbe emelése – ráadásul a csalódott „miféle” kiegészítéssel – tragikus verset ígér.

Az első két sor az evidencia erejével hat: nem tudom elfogadni a halálodat. A második sorpár a túlélő keserű tudathasadásáról szól, de mintha minderre csak azért lenne szükség, hogy a vers még egyszer elkezdődhessen, a negyedik sorral. Mert az itt következő sorok sokkal kevésbé egyértelműek: nem kijelentenek, hanem kérdeznek – „miféle Orpheusz leszek még” –, az értelem helyett inkább az érzékekre hatnak: a „tavon hova” inkább a hangzásával jelent valamit, mint azzal, amit leír, a hetedik és a nyolcadik sor m betűs alliterációja pedig különösen ilyen: „perelve mindig milyen emlék / mindigek közt milyen soha”.

A következő négy sor jó tempóérzékkel szólítja meg a vers címzettjét, miközben az egészen továbbra is valami zeneiszínpad-szerűség uralkodik, a szóismétlések – „vigyázz vigyázz”, „annyi sok éve annyi szálon” – és a „szívedbe rontó életed” szinte tizenkilencedik századi dikciója révén. Ezt csak fokozza a következő négy sor, amely érzésem szerint a vers csúcspontja: a gondos előkészítés után a költő itt már mindent megengedhet magának. Hiszen ugyan ki merné ma komolyan versben leírni a „lant” szót? Főleg egymás után kétszer. És Szőnyi hangja nem bicsaklik meg, sőt, a „citromfa délvidék” goethei színezetet hoz be a versbe, mintha Mignon – ifj. Johann Strauss által megzenésített – dalára utalna a Wilhelm Meister tanuló­éveiből: „Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn”. A szakasz (mert bár ezek nincsenek jelölve, a versek négysoros, keresztrímekkel tagolt szakaszokból állnak) második sorpárjának evidenciája a vers első soraihoz kapcsolódik: „a holtak közt ha nem talállak / kénytelen leszek élni még”.

Itt talán be is lehetett volna fejezni – csakhogy akkor túl kerek, túl harmonikus lenne az egész. Mert ha ezután már nem is jutunk el a korábbi magaslatokra, fontos szerepe van a „cifrázásnak”, az előhúzódó kódával való lezárásnak. A fölfelé szálló madár képe előkészíti a vers befejezését, amely a „kromatika” kijózanító szakkifejezése után a végén a szó szoros értelmében dallammá oldódik.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.