Könyv

Sajtósirató

Pethő Tibor: A Magyar Nemzet története, 1938–2018

  • Götz Eszter
  • 2019. március 7.

Könyv

Régen olvastam annyira izgalmas könyvet, mint amilyen Pethő Tibor vaskos, több mint 500 oldalas monográfiája, amelyben a Magyar Nemzet napilap 80 évét követi végig.

A sajtótörténet önmagában nem különösebben feszültségteremtő műfaj, különösen nem abban a tiszta formában, ahogyan Pethő kezeli a tárgyát. És mégis, ez a puritán, majdnem csak a tényekre szorítkozó, adatokkal, idézetekkel és hivatkozásokkal teletűzdelt munka nyakig merül a történelem és a jelen sűrűjébe, szinte évről évre, korszakról korszakra feltárva az olvasó számára kevéssé ismert, de annál lebilincselőbb összefüggéseket.

A mai olvasót persze legjobban a G-nap sztorija izgatja, de Pethő jó arányérzékkel bánik a témával, már a bevezetőben világossá teszi, hogy a napilap jelentősége messze túlnő a mai vagy tegnapi botránykrónikán. A szerző, aki a lapalapító Pethő Sándor dédunokája, a legendás főszerkesztő, Pe­thő Tibor unokája, és 2007-től a 2018. áprilisi megszűnésig maga is a lap újságírója, a saját és a családi emlékezetben összegyűlt tényanyagot széles körű kutatással kiegészítve autentikus és tisztességes munkát tesz az olvasók elé. Stílusában, megfogalmazásában, a történések hangsúlyozásában és a szereplők megítélésében egyaránt pontosságra és valósághűségre törekedve, személyes vagy politikai, ideológiai elfogultságok nélkül elemzi a lap mindenkori jelentőségét. Nem kerüli meg a kényes pontokat (még a személy szerint őt érintőket sem, például a nagyapja belügynek tett jelentéseit), de mindvégig az alapításkor meghatározott célkitűzést kéri számon elemzése tárgyán: a független, nemzeti szellemű polgári napilap ideáját, amely a változó társadalmi-politikai közeghez képest hol konzervatív, hol inkább liberális, de mindenképpen az újságírás klasszikus polgári hagyományait képviseli, aminek a függetlenség ugyanúgy része, mint a minőségre való törekvés.

A kötet által végigkísért nyolc évtizedben Magyarországon igen rövid időszakokra korlátozódott a sajtó politikai függetlensége. Amikor 1938-ban, néhány hónappal az Anschluss után, a magyar politikai élet radikalizálódása és az első zsidótörvény bevezetése idején Pethő Sándor kivált a kormányhű Magyarság gárdájából és Magyar Nemzet néven új lapot alapított, kifejezett bátorságra vallott, hogy az újság címbetűit az 1848. március 15-én kiadott 12 pont nyomtatványa alapján alakította ki – ezzel is jelezve annak független, nemzeti karakterét.
A rá következő években, a Hitler-barát politika szorításában a Magyar Nemzetben egyre gyakoribb lett a „sorok közé rejtett” állásfoglalás, ami hol a külföldi tudósítások sajátos átiratában, hol színikritikákban, kurzivált időjárás-jelentésekben, szellemesen elhelyezett hirdetésekben nyilvánult meg (a Jud Süss című antiszemita film bemutatójáról szóló tudósítást például egy hashajtóreklám kísérte). A cenzúrának köszönhetően pedig, az utolsó pillanatban kihúzott félmondatok helyén egyre gyakrabban maradtak fehér foltok a szövegekben.

Pethő bravúrja, hogy úgy kíséri végig a 80 év történetét, hogy mindeközben szinte szó szerint ki sem lép a szerkesztőségből. A párhuzamos napilapok születését vagy megszűnését az olvasó különösebb rávezetés nélkül is össze tudja kötni az egyes pártok vagy politikai csoportok hatalomra kerülésével, illetve bukásával. A lapengedélyek kiadásából, az egyes lapoknak kiutalt papírmennyiségből, a szerkesztők egymás közötti hatalmi viszonyaiból szépen kirajzolódnak a belpolitikai konfliktusok. Mindehhez Pethő koronként részletesen bemutatja a Magyar Nemzet újságírói és szerkesztői gárdáját, és forrásnak is a legközelebbi anyagokat használja: az újság történetével foglalkozó írások mellett szinte kizárólag az egykori munkatársak visszaemlékezéseiből és a lapban – esetleg valamely társlapban – megjelent cikkekből idéz. A negyvenes évek végéről beszámol a Magyar Nemzet kiállásáról a svábok kitelepítése, a haláltáborokból hazatért zsidók kisemmizése, az egyházi személyek perbe fogása ellen. Tárgyilagosan szól azokról az egyezkedésekről, amelyek a lap vezetői és a hatalom között történtek, a kommunista párt kiszolgálóiról, nem keni el a felelősséget, de vissza-visszatér azokra az írásokra, amelyek – jobb híján – a kulturális rovatban ismét visszanyúltak a sorok közé rejtett őszinte félmondatok gyakorlatához. Az ötvenes évekből egy sor sajtótörténeti „csemegét” is megemlít, börtönre ítélt korrektorok és nyomdászok esetét, akik nem láttak meg vagy nem akartak meglátni egy-egy végzetessé vált sajtóhibát. (Az egyik eset Bodó Bélához, a későbbi Brumi-mesék írójához kötődik, ő ezen a mondaton bukott el: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.”) 1956-ról olyan részletességgel számol be, hogy az olvasó szinte helyszíni tudósítást kap a New York-palotában lévő szerkesztőség forradalmi napjairól, a szerkesztőség erkélye alatt tüntető tömegről, majd utolsó mozzanatként a november 4-i szám újbóli felbukkanásáról a rá következő év februárjában – immár csomagolópapírként egy körúti bőrdíszművesboltban…

Az 1957 után következő három évtized állóvizéből a kötet néhány fontos epizódot emel ki, köztük Illyés Gyula 1977-es írását az erdélyi magyarság elnyomatásáról, ami kisebb külpolitikai botrányt kavart, vagy Csurka Istvánnak a nyolcvanas évek elején induló, radikális hangvételű tárcáit, és a demokratikus ellenzék egyre gyakoribb megjelenését a lapban. A rendszerváltással gazdátlanná vált napilap tulajdonlási fordulatai, és ezzel párhuzamosan a mértéktartó, józan újságírás háttérbe szorulása már átvezetnek a Magyar Nemzet utolsó másfél évtizedének drámai változásaihoz.

Ezt az utolsó időszakot Pethő ugyanolyan korrekt módon foglalja össze, ahogyan az előzőket. Beszél a 2000 utáni, egyre erősebb Fidesz-befolyásról és arról az új, útszéli hangnemről, amit a Liszkay vezetése alá került lapba elsősorban Bayer Zsolt megjelenése hozott be. A 2010 utáni pártfüggést kifejezetten kézi vezérlésként definiálja, és az ötvenes évek gyakorlatához hasonlítja – nem hallgatja el a Magyar Nemzet írásainak a „filozófusper” előkészítésében vállalt szerepét, de hangsúlyozza például a Schmitt Pál plágiumbotránya utáni kiállást az államelnök távozása mellett. Végső soron kimondatlanul is sejteti, hogy a Magyar Nemzet ezekben az években részt vállalt a Fidesz korlátlan hatalmának előkészítésében. De nyíltan kimondja, hogy a 2015 utáni három utolsó esztendőt tartja a napilap függetlensége csúcspontjának, olyan kegyelmi állapotnak, amikor az alapítás idején megfogalmazott lapszerkesztői elvek maradéktalanul, bármilyen politikai vagy ideológiai befolyás nélkül érvényesülhettek. Így aki simicskázást, orbánozást vagy a médiaháborúban való állásfoglalást vár a kötettől, csalódni fog. De aki érteni szeretné, hová tűnt Magyarországról a távolságtartó, kiegyensúlyozott újságírás, az választ kap, ha nem is fog annyira örülni ennek – mert a szerző nem csupán a politikát, hanem elsősorban az olvasói igénytelenséget teszi felelőssé. Az olvasóét, aki bambán hagyja, hogy egy ország lapjainak jelentős része kézi vezérléssel politikai propagandasajtóvá váljon.

A Magyar Nemzet a 2018-as választások után két nappal, 80 évnyi története során harmadszor, és immár véglegesen megszűnt. A hírek szerint ezzel a címmel a közeljövőben ismét megjelenik egy lap. Pethő Tibor monográfiája sokat tett azért, hogy az utókor tudja: a két azonos című médium között semmilyen rokonság nem áll fenn.

Jaffa Kiadó, 2018, 525 oldal, 4490 Ft

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.