A sajtótörténet önmagában nem különösebben feszültségteremtő műfaj, különösen nem abban a tiszta formában, ahogyan Pethő kezeli a tárgyát. És mégis, ez a puritán, majdnem csak a tényekre szorítkozó, adatokkal, idézetekkel és hivatkozásokkal teletűzdelt munka nyakig merül a történelem és a jelen sűrűjébe, szinte évről évre, korszakról korszakra feltárva az olvasó számára kevéssé ismert, de annál lebilincselőbb összefüggéseket.
A mai olvasót persze legjobban a G-nap sztorija izgatja, de Pethő jó arányérzékkel bánik a témával, már a bevezetőben világossá teszi, hogy a napilap jelentősége messze túlnő a mai vagy tegnapi botránykrónikán. A szerző, aki a lapalapító Pethő Sándor dédunokája, a legendás főszerkesztő, Pethő Tibor unokája, és 2007-től a 2018. áprilisi megszűnésig maga is a lap újságírója, a saját és a családi emlékezetben összegyűlt tényanyagot széles körű kutatással kiegészítve autentikus és tisztességes munkát tesz az olvasók elé. Stílusában, megfogalmazásában, a történések hangsúlyozásában és a szereplők megítélésében egyaránt pontosságra és valósághűségre törekedve, személyes vagy politikai, ideológiai elfogultságok nélkül elemzi a lap mindenkori jelentőségét. Nem kerüli meg a kényes pontokat (még a személy szerint őt érintőket sem, például a nagyapja belügynek tett jelentéseit), de mindvégig az alapításkor meghatározott célkitűzést kéri számon elemzése tárgyán: a független, nemzeti szellemű polgári napilap ideáját, amely a változó társadalmi-politikai közeghez képest hol konzervatív, hol inkább liberális, de mindenképpen az újságírás klasszikus polgári hagyományait képviseli, aminek a függetlenség ugyanúgy része, mint a minőségre való törekvés.
A kötet által végigkísért nyolc évtizedben Magyarországon igen rövid időszakokra korlátozódott a sajtó politikai függetlensége. Amikor 1938-ban, néhány hónappal az Anschluss után, a magyar politikai élet radikalizálódása és az első zsidótörvény bevezetése idején Pethő Sándor kivált a kormányhű Magyarság gárdájából és Magyar Nemzet néven új lapot alapított, kifejezett bátorságra vallott, hogy az újság címbetűit az 1848. március 15-én kiadott 12 pont nyomtatványa alapján alakította ki – ezzel is jelezve annak független, nemzeti karakterét.
A rá következő években, a Hitler-barát politika szorításában a Magyar Nemzetben egyre gyakoribb lett a „sorok közé rejtett” állásfoglalás, ami hol a külföldi tudósítások sajátos átiratában, hol színikritikákban, kurzivált időjárás-jelentésekben, szellemesen elhelyezett hirdetésekben nyilvánult meg (a Jud Süss című antiszemita film bemutatójáról szóló tudósítást például egy hashajtóreklám kísérte). A cenzúrának köszönhetően pedig, az utolsó pillanatban kihúzott félmondatok helyén egyre gyakrabban maradtak fehér foltok a szövegekben.
Pethő bravúrja, hogy úgy kíséri végig a 80 év történetét, hogy mindeközben szinte szó szerint ki sem lép a szerkesztőségből. A párhuzamos napilapok születését vagy megszűnését az olvasó különösebb rávezetés nélkül is össze tudja kötni az egyes pártok vagy politikai csoportok hatalomra kerülésével, illetve bukásával. A lapengedélyek kiadásából, az egyes lapoknak kiutalt papírmennyiségből, a szerkesztők egymás közötti hatalmi viszonyaiból szépen kirajzolódnak a belpolitikai konfliktusok. Mindehhez Pethő koronként részletesen bemutatja a Magyar Nemzet újságírói és szerkesztői gárdáját, és forrásnak is a legközelebbi anyagokat használja: az újság történetével foglalkozó írások mellett szinte kizárólag az egykori munkatársak visszaemlékezéseiből és a lapban – esetleg valamely társlapban – megjelent cikkekből idéz. A negyvenes évek végéről beszámol a Magyar Nemzet kiállásáról a svábok kitelepítése, a haláltáborokból hazatért zsidók kisemmizése, az egyházi személyek perbe fogása ellen. Tárgyilagosan szól azokról az egyezkedésekről, amelyek a lap vezetői és a hatalom között történtek, a kommunista párt kiszolgálóiról, nem keni el a felelősséget, de vissza-visszatér azokra az írásokra, amelyek – jobb híján – a kulturális rovatban ismét visszanyúltak a sorok közé rejtett őszinte félmondatok gyakorlatához. Az ötvenes évekből egy sor sajtótörténeti „csemegét” is megemlít, börtönre ítélt korrektorok és nyomdászok esetét, akik nem láttak meg vagy nem akartak meglátni egy-egy végzetessé vált sajtóhibát. (Az egyik eset Bodó Bélához, a későbbi Brumi-mesék írójához kötődik, ő ezen a mondaton bukott el: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.”) 1956-ról olyan részletességgel számol be, hogy az olvasó szinte helyszíni tudósítást kap a New York-palotában lévő szerkesztőség forradalmi napjairól, a szerkesztőség erkélye alatt tüntető tömegről, majd utolsó mozzanatként a november 4-i szám újbóli felbukkanásáról a rá következő év februárjában – immár csomagolópapírként egy körúti bőrdíszművesboltban…
Az 1957 után következő három évtized állóvizéből a kötet néhány fontos epizódot emel ki, köztük Illyés Gyula 1977-es írását az erdélyi magyarság elnyomatásáról, ami kisebb külpolitikai botrányt kavart, vagy Csurka Istvánnak a nyolcvanas évek elején induló, radikális hangvételű tárcáit, és a demokratikus ellenzék egyre gyakoribb megjelenését a lapban. A rendszerváltással gazdátlanná vált napilap tulajdonlási fordulatai, és ezzel párhuzamosan a mértéktartó, józan újságírás háttérbe szorulása már átvezetnek a Magyar Nemzet utolsó másfél évtizedének drámai változásaihoz.
Ezt az utolsó időszakot Pethő ugyanolyan korrekt módon foglalja össze, ahogyan az előzőket. Beszél a 2000 utáni, egyre erősebb Fidesz-befolyásról és arról az új, útszéli hangnemről, amit a Liszkay vezetése alá került lapba elsősorban Bayer Zsolt megjelenése hozott be. A 2010 utáni pártfüggést kifejezetten kézi vezérlésként definiálja, és az ötvenes évek gyakorlatához hasonlítja – nem hallgatja el a Magyar Nemzet írásainak a „filozófusper” előkészítésében vállalt szerepét, de hangsúlyozza például a Schmitt Pál plágiumbotránya utáni kiállást az államelnök távozása mellett. Végső soron kimondatlanul is sejteti, hogy a Magyar Nemzet ezekben az években részt vállalt a Fidesz korlátlan hatalmának előkészítésében. De nyíltan kimondja, hogy a 2015 utáni három utolsó esztendőt tartja a napilap függetlensége csúcspontjának, olyan kegyelmi állapotnak, amikor az alapítás idején megfogalmazott lapszerkesztői elvek maradéktalanul, bármilyen politikai vagy ideológiai befolyás nélkül érvényesülhettek. Így aki simicskázást, orbánozást vagy a médiaháborúban való állásfoglalást vár a kötettől, csalódni fog. De aki érteni szeretné, hová tűnt Magyarországról a távolságtartó, kiegyensúlyozott újságírás, az választ kap, ha nem is fog annyira örülni ennek – mert a szerző nem csupán a politikát, hanem elsősorban az olvasói igénytelenséget teszi felelőssé. Az olvasóét, aki bambán hagyja, hogy egy ország lapjainak jelentős része kézi vezérléssel politikai propagandasajtóvá váljon.
A Magyar Nemzet a 2018-as választások után két nappal, 80 évnyi története során harmadszor, és immár véglegesen megszűnt. A hírek szerint ezzel a címmel a közeljövőben ismét megjelenik egy lap. Pethő Tibor monográfiája sokat tett azért, hogy az utókor tudja: a két azonos című médium között semmilyen rokonság nem áll fenn.
Jaffa Kiadó, 2018, 525 oldal, 4490 Ft
