Könyv

Szuhay Péter és Vajda Imre, a Néprajzi Múzeum munkatársai egyéves munkával állították össze a Romák Közép- és Kelet-Európában című, néhány hete megnyitott kiállítást. Bulgáriából, Szlovákiából, Csehországból, Ukrajnából, Romániából és Lengyelországból hoztak festményeket, szobrokat, fényképeket, használati tárgyakat azzal a szándékkal, hogy -a Néprajzi Múzeum két korábbi, hasonló tematikájú, de csak Magyarországra koncentráló rendezvénye után - átfogó képet adjanak a térségben élő cigányokról.

Amilyen normális jelenség az utóbbi néhány évben a bevallottan közönségsikerre szánt magyar filmek megjelenése - és most nem kvalitásról van szó, hanem kvantitásról -, éppolyan abnormális, hogy ezzel párhuzamosan alig-alig lehetünk tanúi rendezők debütálásának; és itt sem kvalitásról beszélünk, hanem arról, hogy a moziműsor szerint mintha nem is létezne fiatal nemzedék.

Egész úton fenyegettem a gyerekeket az állattal: lángot lövell, mondtam, mind a hét szájával, elfedi a napot borzasztó szárnyával, amikor meg megtudja -ha mástól nem, majd tőlem -, hogy a program szerint tíz órakor eltüzelik, mindenkit megesz. Gondoltam, így jól megijednek, mire odaérünk; szétnézünk a jó levegőn, oszt helló-belló, fordulunk. Az kell nekem pont, fesztivál, valami mitikus dög kapcsán, nincs elég bajom. A kőszínházról is leszoktatott régen a városom, nemhogy az amatőrmozgalom. Az kell nekem, utcaszínház, énekmondó, tekerőlant, népdalcsokor, íjászverseny, gólyaláb meg koboz egy teljesen normálisnak indult vasárnapon: miért ugrok az első szóra, miért döntő érv az valaki szájából, hogy a tavalyiról Balog Jocó az Al Manachba remek anyagot csinált, én barom.

Gábornak lenni annyi, mint részesülni az egyetemes Gáborságból.

Pécsett áll a bál. A június 25-27. között zajló Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált kihasználva, a Bóbita Bábszínház egyik előadásának alkotói a nyilvánossághoz fordultak, mert egy lengyelországi fesztiválon nyert pénzdíjukat elszedte tőlük a Pécsi Nemzeti Színház, melynek a Bóbita az egyik tagozata.

Polarizálta kritikusait Hazai Attila regénye, a Budapesti skizo (Balassi), de hogy az elfogadás/elutasítás természetes dimenziójánál valószínűleg többről van szó, azt a Magyar Irodalom Háza Kortárs Irodalmi Központjában Angyalosi Gergely, Farkas Zsolt, Margócsy István, Németh Gábor és Szilasi László részvételével rendezett, Kálmán C. György által moderált kerekasztal-beszélgetés is mutatja - ez itt a hőgutával dacoló, szombati vita szerkesztett változata.

Az ember fogja magát, éjfélkor begyűri a kocsiba csomagjait, számítógépét, barátja szmokingját, fotós kolléganőjét annak teljes ruhatárával és minden ketyeréjével együtt, megiszik a Párizs, Texas teraszán egy dupla-dupla-dupla kávét, és mintegy tizennyolc óra (majdnem) folyamatos vezetés után azon kapja magát, hogy jó harminc százalékkal olcsóbb a sör a Francia Riviéra egyik, a média és a turisták által legtöbbet használt gyöngyszemének kocsmájában, mint általában május idusán megszokta. Biztos a fáradtság teszi, de már ki sem akad a csaposon, amikor az bennfentes mosollyal közli, hogy azért, mert ma még csak az 51. cannes-i filmfesztivál megnyitója van, holnaptól, az első versenynapon duplájába kerül minden - így a sör is.

Mintha csak a jó öreg kultúrharc támadt volna fel a két választási forduló közötti izgalom tetőzésekor a Magyar Rádióban, kettéhasadt az énekkar: passzívabb oldala csak nézte, hogy az aktívabb fél kis híján meghiúsítja egy megzenésített Baudelaire-vers francia nyelvű előadását, de végül beéri egy elhatárolódó nyilatkozattal.

s hasonló mondatok röpködnek a győri éjszakában. Ez is jól mutatja a Mediawave multikulturális jellegét, amit még a helyi önkormányzat kukacoskodása sem tudott keresztbe verni.

Mint egy államférfi, rövid időre jött, kissé megbénította a közlekedést, minden lépését izmos zakók vigyázták, szavait kamerák és mikrofonok vették, kitüntetést is kapott, aztán ahogy jött, elrepült - mégsem államférfi volt az istenadta, mert könyveket dedikált ahelyett, hogy Magyarország euroatlanti integrációjának és K-K-Európa gazdasági, politikai stabilitásának égető kérdéseiről hablatyolt volna.

Ha egy félműveltségi vetélkedőn nekem szegeznék a kérdést, hogy melyik az a hely Budapesten, ahol össze lehet futni a Joel Rubin Jewish Music Ensemble hegedűsével, amint épp a Mumin nevezetű punkzenekar énekesével sörözik, hát még hosszú mélázás után sem válaszolnám azt, hogy a Népszínház utcai antikvárium. Pedig ez lenne a helyes felelet.

Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.