Huszadik század: az autó, a McDo, a videó, Hirosima, Csernobil, a cyberspace, Boldvai László. Vagy volt még valami? Ja igen. Megtörtént az. Az Új Felületesség a köztudatból kiszórta, feldolgozva nincs, reciklálni problémás. Szavakba önteni nem lehet, sőt az agyonközhelyesített frankfurti iskolás szerint azután már verset sem lehet írni többé - de aztán persze kiderült, hogy lehet (üres) szavakba önteni, mondatokba, amelyek nem mondanak semmit, sőt soktonnányi papír telt meg a megmagyarázhatatlan hazug megmagyarázásával ("a fasizmus a kapitalizmus legfelsőbb foka"), a leírhatatlan hazug leírásával (A nagy utazás), ami pedig a verset illeti, alanyi költők százezrei foglalkoznak alanyi jogon poétikai borzalmak napi szintű közzétételével, a semmi ágán, vakon, süketen, érintetlenül attól. Pedig az szinte kínálja magát a költészetnek, a zenének, a kultúrának tehát, annak a kultúrának, amelyet még ötven évvel azután sem teremtett meg, annak a kultúrának, amely mindig is kényelmesebbnek tartotta az elfojtást, mint a feldolgozást. A holocaust úgy maradt ránk ajánlott küldeményként, hogy elfelejtettük átvenni.

Kertész Imrének hívják Magyarországon azt az embert, aki szerint a holocaust megteremtette az utókor számára a feldolgozás, az emlékezés, a fájdalommal való szembenézés kultúráját, értékeket - és ugyanez a Kertész Imre állítja azt is, hogy ez a kultúra végül is nincsen, a hatmillió zsidó ember indusztriális megsemmisítése utáni történelmi katarzis elmaradt, különben is, "a holocaust nem történelmi esemény"; talán a személyes történelmek, az egyének túlélésének a túlélései, a túlélések értelmezései adhatnak valami olyasmit, mint kultúra. "A túlélő a kor emberi állapotának szélsőségesen tragikus hordozója csupán, aki megélte és elszenvedte ennek az állapotnak a kulminációját: Auschwitzot, amely, akár egy elborult elme szörnyű világlátomása mered a hátunk mögötti horizonton, s ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de paradox módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak" - írta Kertész A holocaust mint kultúra című előadásában, és ahogy őt olvasom, eszembe jut apám egy távoli, most Németországban élő unokatestvére, aki mindent túlélt, a túlélés folyamatában egy adott ponton megőrült, körvonalai kitágultak, és ha ismerőse érkezik, perceken belül felhajtja az ingujját, és megmutatja a tetovált számot a karján.

Ideje volt már egyben olvasni Kertész Imrét: nem a Sorstalanság és a Gályanapló szerzőjét, hanem ausztriai és németországi publikumok előtt tiszta és szép mondatokban okfejtő, a Die Zeitnak esszét író, a Magyar Narancsnak (1991-ben, szegény Vig Monikának) sorskérdésekről nyilatkozó magyar írót, aki nem tud sokat kezdeni zsidó mivoltával, azt a gyerekkori lágerélményhez köti, és azt állítja, hogy a holocaust érték, és "felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne". A kilenc monológot (köztük: A holocaust mint kultúra; akinek az első kiadás kimaradt, íme, itt a kötelező olvasmány) és három dialógot egybegyűjtő, gondosan szerkesztett és időtálló papíron, egyszerű szépérzékkel kiadott Gondolatnyi csend teljesen tudatosan a lehetetlennel próbálkozik: az értéknélküliség és feldolgozatlanság kellős közepén igyekszik feldolgozni és értéket teremteni. És az egyik ilyen érték a radikális, liberális individualizmus.

Kertész Imre érezhetően hárítja ugyan, de nagyon is a gyakorlati politika utcájába téved, amikor Auschwitzból, tudatos megsemmisítésből, totalitarizmusból azt a következtetést vonja le, hogy Egyénként a történelemtől visszaköveteli saját sorsának irányítását. Esszéi, előadásai a szabad egyén manifesztumai, és az ilyesmi az egyetlen ellenszere a kollektivista őrületeknek. "Minden kollektivizáló gondolkodásmód ideologikus világhoz vezet, és minden ideologikus világ megteremti a gyűlöletet."

- seres -

Magvető Kiadó, 220 oldal, 1190 Ft