Egész úton fenyegettem a gyerekeket az állattal: lángot lövell, mondtam, mind a hét szájával, elfedi a napot borzasztó szárnyával, amikor meg megtudja -ha mástól nem, majd tőlem -, hogy a program szerint tíz órakor eltüzelik, mindenkit megesz. Gondoltam, így jól megijednek, mire odaérünk; szétnézünk a jó levegőn, oszt helló-belló, fordulunk. Az kell nekem pont, fesztivál, valami mitikus dög kapcsán, nincs elég bajom. A kőszínházról is leszoktatott régen a városom, nemhogy az amatőrmozgalom. Az kell nekem, utcaszínház, énekmondó, tekerőlant, népdalcsokor, íjászverseny, gólyaláb meg koboz egy teljesen normálisnak indult vasárnapon: miért ugrok az első szóra, miért döntő érv az valaki szájából, hogy a tavalyiról Balog Jocó az Al Manachba remek anyagot csinált, én barom.
De nem, nem, nem tűnt egyik sem ijedtnek, Bence Hajdúsámsonnál egyenesen a legyőzés gondolatával kacérkodott. Mikor odaértünk, egy bőrgatyás jóembert kergetett a réten éppen egy felhevült nő, azt meg egy kutya. Nem látszott színtisztán, ez még affér-e, vagy már a produkció, mindenesetre én az előadás mellett tettem le a voksot kárörömmel, s letelepítettem, nézzétek hát, itt van, a csapatot. Később kiderült, maga a fejenagy volt az a szaladós, aki meg üldözte, szemérmetes Erzsók és egy harapós helybéli eb. De akkor már nem voltam meglepve a hírtől, mert áttekintettem addigra a Sárkányfog című lapot. Megtudtam ily módon, hogy egy hátrányos helyzetű régió jelentős kulturális eseményén vagyok, jelenlétemmel a Báthory-kultusznak is áldozok, és hogy "a szervezők igen érdekes elképzelésekkel bírnak a régiófejlesztés tekintetében, mely projektek a határokon túlra is adaptálhatók", nem beszélve arról, hogy az itteni "fesztiválfilozófia szétfeszíti a hagyományos kereteket". Ettől, mi tagadás, nagyon megijedtem, kibírnám, gondoltam, ha nem ismerném meg gyakorlatban azokat az érdekes elképzeléseket, ráadásul én, mondjuk, a hagyományos kereteket is szeretem - máig álmodom például arról, amikor egy gonosz bohóc ötévesen kirángatott a porondra, s egy karéjnyi baromarcú tíz percen át rajtam nevetett.
Mindegy volt már, nyakig benne voltam, na nézzük akkor, mit rejt a ládafia. Fájdalommal láttam, a Facsiga, valamint a Taposó együttesről sajnos lemaradtam, s éppígy a Hattyú Dal Színház Vérballadák című előadását sem élvezhettem; így jár, aki most jön, a harmadik napon. Kimaradt az életemből a Vaskakas Bábszínház Három kóklerje és a Bab Társulat produkciója, A vitézek harca is. Lássuk, böngésztem, máma miből élünk, de előbb még megtekintem a templomot. Első szóra kikulcsolta egy papnak látszó ember, megkért, olvasnám el a történetét a falon: egyrészt azért van kiírva, másfelől meg hamarabb végzünk így. Báthory emelte Kenyérmező után, olvastam az utasítás szerint, ahol meg lett verve Ali bég. Egyáltalán nem érdekelt, de megkérdeztem, itt nyugszik-e tán maga az alapító is. Hiba volt, mert magához tért ez az addig szótlan, végtelenül fáradt ember: véget nem érő okfejtés következett bizonyos csontokról -mit csontokról, csonthegyekről! -,amik fölött állunk; nem volt már kétséges, a magyar történelem centrumában időzök két hosszú órája balgán, tudatlanul. De hogy Báthory a megannyi lábszárból, ujjpercből, bordából, hiányos koponyából összerakható-e -csak kinyögte végül -, az nem tudható.
Zúgó fejjel menekültem kifelé a napra, de rémültem láttam, ahogy zárja be a boltot, a kulcscsomóval utánam integet, valamit akar még, de nekem nem kellett már több adat. A Bogos fia meg az ördögök című mesét akartam megnézni, izgatott. Sietősre fogtam, de a tiszteletes futott, valósággal üldözött. Lihegve utolért a Gyerekszigetnél, nem volt nálam semmi, mi az istent hagytam ott. Hogy honnan jöttem. Hogy van-e bűnözés Debrecenben. Van-e még jó komolyzene? Stírolt közben, látszott, hogy az időt húzza, de nem bírta ki végül, a nevem kellett neki egyenesen. Mert annyira hasonlítok egy helyi kocsmárosra, hogy az már kísérteties. Igaz, hatvanéves az Attila, de higgyek neki, biztos, hogy rokon. Megesketett, hogy hazafelé beugrok hozzá, megtekintem feltétlenül.
Na, a vallás megvolt, jöjjenek akkor az ördögök. És talán azalatt fordult meg a dolog, lehet, hogy mert elment végre a vallatóm, nem tudom. Elkapott a szabadsága annak, amit a Bóbita Bábszínház ott előadott, vagy csak ahogy nézte őket Marci - nem tudom. Nem emlékszem a darabra, de garantáltan aláírhatom. És aztán a Márkus Színház Pécsről a sátorban: csoda. Az égigérő fa, de olyan profizmussal, hogy azt elmesélni is tereh. Leszakad például a díszlet, épp agyon nem üti mind a kettőjüket: meg sem zökken az előadás, kétméteres tűz gyúl, vaddisznók repülnek szivacsból a közönség közé, meg sárgaborsó, miként a méhek, dögivel. Tényleg fergeteges. Aztán az ORT-IKI Bábszínház, Babocsai Máté diák története, Baboltsch felirat alatt. Vissza kell szerezni a királylányt a török basától, de valamiért nem adja önként a gaz. Rendelnek egy import olasz vitézt, de azt Babocsai -ki szintén érdekelt a nőben - egy fogadóban tévedésből leöli. A pali tekintete, ahogy olvassa a halott kardján a nevet, azét, akit neki kellett volna fogadnia, s a törökhöz viadalra elvezetnie. Vagy előtte, ahogy a még élő Don Arnoldo egy La Terminátor ordítással tűzoltósisakban bújik ki a paraván alól -frászt hozva a gyanútlan gyermekekre. Vagy utána, ahogy a diák megvív a basával. Dolgoznak keményen, de rájönnek, hogy életlen a kardjuk, közös javaslatra megáll az ügymenet, s élezi a csávó az egyiket a másikkal, mint a kést a háziasszonyok. Győz persze, majd jön a slusszpoén: "boldogan éltek még... egészen pontosan tizenöt napig." Annyit röhögtem cinikus létemre, hogy még most is szégyellem. Be kellett hogy lássam, ezek abszolút profik, csak nem úgy, mint a sok nagynevű, rutinból játszó fasz; ráadásul hihetetlenül élvezik - hátulról is kilestem mind, boldogok voltak közben, ezt garantálhatom. És amit elvetnek, nemcsak hogy ragadós kedvben és kedélyben, de jó talajba hull: Dorka például feltűnően kedves volt a hazaúton, pedig odafelé meg volt rám rendesen sértődve, duzzogásból egy árva szót sem szólt.
A sárkány meggyújtása éjfélbe nyúlt volna, de zárásképpen megteszteltük unikumnak Hsin Hsing-Ku társulatát -hát olyat még nem láttatok. Tajvanról jött Nyírbátorba a hetvenéves mester Puppet Show Troupe-ja, egyenesen. Öt nemzedék óta nyomják családi vállalkozásban: a mama volt a DJ, ő adta a zenét, a négy fiú meg bábozott, de úgy, mint az istenek. Ám a nehezebbjét az öreg végezte, nem bízta volna a családból sem senkire. Hátulról figyeltem: amikor bemondta a tolmács a példának okáért, hogy a harmadik jelenetben egy udvari bolond a tányért forgatja, felvette gonddal az odaillő bábot, a kezébe tett egy vékonyka botot. És valódi volt az a színes tányér, kínai porcelán, amit avval minden trükk nélkül megforgatott; de hogy az egy harcos fúvócsővel lyukaszt ki három lufit című jelenetet csak bábokkal hogy csinálta, azt esküszöm, hogy nem tudom.
Kifelé haladván az tűnt a szemembe, kicserélték időközben a populációt. Délelőtt a placcon még csupa ősmagyar bolyongott - egyik sámánnak tűnt, pihenés nélkül verte a dobot, a másik bocskort igazított, majd minden átmenet nélkül ugrott egy nagyot. A harmadik közvetlen mellettem köszönés helyett megfújt egy tilinkót, a negyedikben a tű megakadhatott, mert az jött ki csak a szájából, hogy regörejtem, de az fáradhatatlanul. Az egyiken egy akkora sapka volt, hogy ha ráhúzom, lement volna térdig, a másik a bajuszával két helyet foglalna el bármilyen buszon - egy koma meg zavarában csodaszarvasnak öltözött. Most csak ámuldoztam az alkonyatban: ennyi magamfajta, jóravaló, szimpatikus embert adott alapterületen évek óta nem láttam már együtt, plusz egy tucat elfeledett régi ismerős. Nem, nem, megyünk már, köszönöm, nem iszok.
-keresztury -
Közreműködött egy lány, aki alattam járt három évvel Debrecenben, és akinek a nevét sajnos nem tudom, pedig tudtam: nem derült ki, de számos fontos információval szolgált a VI. Szárnyas Sárkány Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivállal kapcsolatban, amiket terjedelmi okokból sajnos már csak a magánéletben hasznosíthatok.
